A hétvégén Weimarban voltam. A legújabb képek ott készültek. Nagyon szép városka, tele híres emberek szobraival. Van Goethe, van Schiller, mert ők ott éltek. Van Nietzsche, van Cranach, mert ők ott haltak meg. És van Puskin és van Petőfi, mert ők sosem jártak ott.
november, 2006 havi archívum
A németek valahogy különösen vonzódnak ahhoz, hogy mindent egzotikusnak tüntessenek fel, egyszerűen nem bírnak nélküle élni. Mindent valami egzotikus helyhez vagy kultúrához kell kötniük, és akkor jó. Én meg csak röhögök, mert valami hihetetlen baromságokat hordanak össze. Manóval már régen mosolygunk a wok kebabon, ami ugye egyszerre távol-keleti és török. Rózsáékkal beültünk egy helyre, ahol 2 angol fazon olasz-nepáli konyhát vitt. A teám Inka-tee, ami egyrészt azért vicces, mert az inkák nem foglalkoztak teával, másrészt szegénykém narancsízű, aminek meg persze megint nincs sok köze az inkák teájához. A paprikás chipsnek ungarisch-nak kell lenni, ha azt írnák rá, hogy paprikás, akkor az unalmas lenne. És még sorolhatnám… berliner, frankfurter, warschauer. Van egy cipőmárka, Budapester Schuhe.
Persze az egészhez hozzátartozik az is, hogy tényleg mennyire érzéketlenek a kulturális különbségekkel szemben. Mintha az egész világ egy vidámpark lenne, vagy még inkább egy bevásárlóközpont, és a kultúrák pedig vidáman adják a nevüket a legkülönfélébb termékekhez.
Ma láttam egy gyógycipő-boltot. Volt egy nagyon ortopéd cipő, az is volt egyébként, volt benne egy nagyon vastag gumitalp, amitől a talpa olyan domború lett, nem sima. Az a gumibetét volt a Masai Sensor. Tudod, a maszájok azok, akik mindig mezítláb vannak, és ugrálnak, ha találkoznak. Mint a tévében. És még rá volt írva, hogy Masai Barefoot Technology, since 1400 BC. És ez nem vicc volt, hanem egy gyógycipőbolt. Continue reading ‘Masai Sensor’
Ma van elvileg a Ne Vásárolj Semmit Nap. Jó ötletnek tartom, egyetértek vele, de se tavaly, se idén nem tudtam megtartani. Az a hülye helyzet van, hogy 3 hete ezt a pénteket várom, amikor végre teljesen szabad a délutánom, és végre elmehetek télikabátot vásárolni. (Azt nem hoztam magammal, a 2o kilós poggyászlimit az easyjetnél megkönnyítette a döntést.) És tavaly is pont így alakult, hogy az az egyetlen alkalmas nap a vásárlásra. (Tavaly egy nadrágot vettem.) És szerintem milliók vannak ezzel így, talán nem véletlenül ezt a napot pécézték ki maguknak az alternatívok. “As the caterpillar chooses the fairest leaves to lay her eggs on. So the priest lays his curse on the fairest joys.”-írta egyik művében William Blake.
Szóval vettem ma egy kabátot. Nézelődtem, mindegyik kabátra volt írva valami, hogy miféle anyag, például hogy vízálló, jól lélegzik, meg ilyenek. Az egyikre az volt írva, hogy undestroyable. Elpusztíthatatlan. Nem volt más választásom. Made in Vietnam.
Egyébként ma van az úgynevezett Fekete Péntek, és ez is a vásárlásokkal függ össze. Azt olvastam a wikipedián, hogy azért fekete ez a mai péntek, mert amikor régen még tintával nagy könyvbe könyveltek a kereskedők, kétféle színt használtak. Piros jelentette a mínuszt, avagy a veszteséget, fekete meg a pluszt. És pont a mai nap van az, amikor a sok vásárlás miatt az üzletek veszteségesből nyereségesbe fordulnak, és mától a tételek már feketével vannak feljegyezve.
Van egy zenekar, Black Friday 29. Idáig azt hittem, ez az 1929-es gazdasági válságra utal, ráadásul a válság pont 29-én volt. De az meg nem péntek, hanem csütörtök volt. Át kéne nevezni a zenekart. Ezt a macerát. Kijavítani az összes lemezborítót…
Ezek a németek elég sajátosan értelmezik a progresszív társadalmi magatartást. Rendszeresen solipartykat csapnak, ami szolidaritás-partyt jelent, most hétvégén éppen a rasszizmus ellen. Az a szlogenje, hogy “Dance against racism”. Hát, biztos sokra mennek vele. Mondjuk az a nép, amely a loveparade-et megalkotta, végülis bármire képes.
Az egyetemen belül két alter-kávézó is van. Az egyik simán csak önkiszolgáló, mármint a személyzet csak a kávét főzi, te töltesz magadnak, és a pénzt bedobod egy dobozba, és ki van írva, hogy hozzál saját bögrét, ne pazaroljuk a műanyagot.
A másik pedig egy igazi fair-trade kávézó, állandóan tele van a legjobb arcokkal, che guevara a falon, biotej, mentatea és persze bevándorlónak kinéző emberek szolgálnak ki. Állandóan szolidarítunk Afrikával, Dél-Amerikával, mindenkivel.
Meg persze lesz évnyitó-party kifejezetten melegeknek, a plakátról Foucault néz le ránk.
Nekem úgy tűnik, itt kifejezetten élvezik, ha minél PC-bb a diákélet. Néha persze az egész túlzásnak tűnik, de mégis nagyon élvezem. És bár alapvetően furcsállom a túlzásokat, itt mégis összeáll egy egésszé, és nem lesz hiteltelen. Na jó, ezt nem a solipartyra értettem.
Két éve jártam először Berlinben, Annánál voltam látogatóban. Egyik este megbeszéltem egy találkozót egy német ismerősömmel, akivel előző nyáron egy önkéntes-táborban ismerkedtem meg. Találkoztam a német sráccal, beültünk a kocsijába, és elindultunk a novemberi éjszakában. Talán mondta, hogy hova megyünk, talán nem, az biztos, hogy nekem fogalmam se volt, merre járunk. Azt mondta, megmutatja a kedvenc helyét, ahol néha dj-ként is közreműködik, minimál techno szerzeményeivel szórakoztatja a nagyérdeműt, de szigorúan csak háttérzeneként.
Remek hely volt, és nagyon tetszett, hogy valami nagyon autentikus helyen vagyok, megtaláltam az igazi berlini undergroundot, vagy ilyesmi. Aztán persze továbbálltunk, és ennyi. Azért néha eszembe jutott, és azt mondtam magamnak, muszáj felderítenem az összes potenciális kocsmát/bárt/klubot Berlinben, hátha ráakadok egyszer. Mint valami titkos, rég elfeledett kincsre. (”like a beautiful, rare flower”, ugye.)
Szombaton megtaláltam.
Húsz diák Indonéziából, mind Európa-tanulmányokat tanulnak odahaza, most vannak életükben először Európában. A programon Berlin, Brüsszel, Párizs. Beülnek az egyik óránkra. Bejön egy komoly professzor a tanszékről, hogy üdvözölje őket. Csak úgy süt róla az európai felsőbbrendűség-tudat. Hogy mennyire csodálja őket, milyen jó lehet ilyen nagy óceán mellett élni. Elmondja, hogy bizony nagy különbségek vannak a két ország között, Indonéziában az egy főre eső GDP 3000 dollár, Németországban tízszer annyi. Elmondja, hogy sajnos a német szint felét sem fogják elérni egy emberöltő alatt, de azért fontos, hogy keményen dolgozzanak, és legyenek barátságosak a külföldi tőkével, mert az lehet a fejlődés motorja. Szóval a tipikus nyugati duma, mondjuk a tanszék legprominensebb professzorától egy kicsit több reflexiót vártam volna.
Aztán az egyik indonéz megjegyzi, hogy nincsenek szegény országok, csak rosszul irányított országok (”mismanaged”), és hogy Indonézia is gazdag lenne, csakhogy. Csodálom a hozzáállásukat. Biztos nem szeretik Marxot, Wallersteint, meg a Dependencia-iskolát. Hogy azért nem csak az országukon, meg rajtuk múlik. És hogy a nyugat szemében ők csak egy földgáz-exportáló egzotikus turistaparadicsom, és ez még sokáig így is lesz. Nem tudom, mit lehetne mondani nekik. Én mit mondanék nekik? Hogy inkább vigyázzanak az esőerdőikre, meg az orangutánokra?
Azt mondják, a berliniek elég tapintatlanok tudnak lenni.
Korki írta, hogy Nápolyban 40 euróért Tai-Chizik. Én 17 euróért futok 
Sokkal olcsóbb, mert nem kell hozzá terembérlet, kint futunk a szabad ég alatt… És ha jót akarsz magadnak, akkor hetente többször is elmész futni, hogy bírd a tempót. Ha rendszeresen eljárunk órára, akkor a végén visszakapjuk a pénzt, mert az egészségpénztárral, amit itt betegségpéntárnak hívnak, meg van beszélve, hogy a futás egészséges, és a pénztár támogatja, hogy fittek maradjunk, és ne kelljen ránk költenie.
Mivel mostanában főleg az egyetem tölti ki napjaimat, nyilvánvalóan ehhez fűződik a legtöbb élményem is. Például a menza. Ezer férőhellyel, 10 féle étellel naponta, plusz ötféle leves, plusz ötféle torta, ötféle egyéb desszert, ötféle saláta, ötféle előétel, teljes italválaszték, és minden elképzelhető kiegészítő. Egyszer ettem valami pörkölt-szerűt, de nem ismertem a nevét, hogy miből van. Otthon megnéztem a szótárban, strucc volt. A kenguru szerencsére könnyebben felismerhető szó, hát azt is kipróbáltam. Olyan halakat eszek, amiket nem tudok beazonosítani, mert az online-szótárakban egyik sincs benne magyarul, a netes képek alapján meg nem ismerem fel őket. Nagyok, és a tengerben élnek.
Egyszer Mozart-hét volt a menzán. Hétfőn megyek enni, hallom, odabent zongoraszó. Oké, beraktak valami cédét, milyen eredeti. Ehelyett ott van az asztalok között egy versenyzongora, frakkos zongorista, aki szünet nélkül játszik. Mellette korabeli kösztümben egy férfi és egy nő Mozart-golyókat osztogat. Ingyen, és nem az olcsóbbik fajtából. Finom volt.
Amiért igazán neki akartam látni ennek a blogírásnak, az igazából az elmúlt napok eseményei voltak. Odahaza azt hittem, nem sok meglepetés fog érni, a németek végülis olyan kiszámíthatóak, és leginkább szürkék, de mindenképpen normálisak. Na jó, Berlinben vannak különös dolgok. És igen: néha leesik az állam.
Szeminárium, csütörtök este. Várunk a tanárra, Posztmodern társadalomkritika óra, mai téma Lyotard. Egy srác megszólal, most kapott sms-t, a tanár beteg, de azt javasolja, nélküle is tartsuk meg az órát. Ezután a két kiselőadó kimegy, kivetítő bekapcsol, megtartják a kiselőadást, majd pedig egy órán keresztül vitatkozunk Lyotard-ról, a posztmodernről, a szövegről. Tanár nélkül. A diákok felteszik egymásnak a kérdéseiket, akinek van véleménye, az hozzászól.
Nem tudom, mivel lehet ezt magyarázni, de szerintem nem érdemes válaszokat keresni. Egyszerűen így alakult, spontán. Nem akarok összehasonlítani magyar egyetemeket némettel, tanulság nincs.
Még a nyáron tervezgettem, hogy milyen jó is lesz majd Berlinben blogot írni. Ki is találtam előre mindent, alaposan beleástam magam a részletekbe, hogyan lehetne a legtutibb blogot megcsinálni. Aztán ahogy idejöttem, valahogy elment a kedvem tőle. Elvégre nem azért vagyok itt, hogy újságíróskodjak, és beszámoljak minden érdekességről… Aztán mostanában már annyi mindent láttam, amit szeretnék valahogy rögzíteni, hogy mégis nekikezdek.
