lost in moments

Nemrég írtam arról, hogy felfedeztem a közös kreatív munka örömét. Na, tegnap azért történt valami, ami egy kicsit meglepett. Már megint kiselőadást kellett tartani, most egy új-zélandival és egy némettel. Egy nappal a kiselőadás előtt összeülünk, megbeszéljük, örülünk, hazamegyünk. Este 11 után ír a német csaj egy levelet, hogy őszintén szólva egyáltalán nem tetszik neki az, amit én mondani akarok, és hogy szerinte az én részem egyáltalán nem jó, és el fogom rontani a kiselőadást, és hogy ő rohadt sokat dolgozott ezen, és nem akarja, hogy elbasszam neki, úgyhogy azonnal találjam ki, hogy hogyan tudom rendbehozni a dolgokat. Nekem erre egy dolog villant bele az agyamba: menekülés. Kész, ennyi, befejeztem, holnap nem megyek sehová, mindenki le van szarva, elegem van. Előjön a kisebbségi komplexus, hogy egy német biztosan jobban tudja, mint én, és mi keresnivalóm van itt az egyetemen, a németek között. És ha tényleg elrontom a kiselőadását?

Na mindegy, a végén minden jól sült el. Csak durva, hogy milyen könnyen ki lehet zökkenteni a magabiztosságomból, azzal, ha valahogy megpendítik ezt a húrt, hogy én nem tartozom ide.

Ma a régi lakás előtt matatok, nyitom ki a bicajom zárát. Odajön a szomszéd pampogni, hogy ki vagyok, mit akarok azzal a bringával, és hogy az másé, és én nem is lakok itt. Megint teljesen kizökkentem. Úgy nézek ki mint egy biciklitolvaj? És megint a kisebbségi komplexus. Tényleg rám van írva, hogy egy nyavalyás kelet-európai vagyok, akik ugye köztudottan bicikliket lopnak?

Szerintem ha egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát, és megöl három embert, akkor a róla szóló hírben nem három halottról kéne beszélni, hanem négyről. Ő is áldozat. Valaminek az áldozata. És az ő halála is tragikus.

A tüntetők elözönlötték az utcámat. A szociális feszültségek már-már elviselhetetlenek. Angela Merkel azonnali távozását követelik. Meg még sok mást is. Egyébként elég hangosak voltak, volt egy daluk, és azt az autó tetején lévő hangszóróból nyomatták. Igazából aranyosak voltak. Maoisták. Minden hétfőn itt tüntetnek. Azt hajtogatják, senki sem lökheti őket félre. Minden hétfőn.

Ezt leszámítva minden rendben. A lakótársaim szuperek. Van egy német és egy portugál, mindkettő az FU-ra jár, ahova én is. Szombaton főztünk báránycombot. Megvettük a török hentesnél, beraktuk a sütőbe három órára, és ennyi. Aztán kártyáztunk. Ami nagy dolog, mert én soha nem kártyázok… Köv. hétvégén szerintem gulyásleves lesz, már időnként kérdezik, hogy mikor főzök már nekik. Szóval jó itt. Végre normális emberek közé kerültem.

Beköltöztem harmadik lakásomba Berlinben. Először három hetet laktam Kreuzbergben, egy csendes utcában, egy csatorna, mármint egy kisebb folyócska mellett. Aztán kiköltöztem az egyetem mellé, zöldövezet, messze a várostól. Az egyetem csak 5 percre volt, de mégis megbántam a dolgot, mert hiába volt szép az erdő, amelyik mellett laktam, azért nagyon hiányzott a nagyváros.

Most viszont végre nagyvárosban érezhetem magam, az ablakom alatt autók dübörögnek, tele a környék boltokkal, éjjel-nappal ehetek dönert, ha éppen az hiányozna, és minden elérhető távolságban van. Kivéve az egyetemet. Ki tudja, talán ezt is megbánom egyszer. Még jó, hogy csak március végéig leszek itt. Aztán jön a negyedik lakás. Mindent ki akarok próbálni.

Nem vagyok egy tipikus együttműködős típus. Valahogy erre sosem éreztem rá igazán. De itt Berlinben nagyon rá vagyok kényszerítve arra, hogy teljesen eltérő beállítottságú emberekkel találjam meg a közös hangot, és a végén valami eredményt mutassunk fel. Ez azért sokkal nehezebb, mint csak úgy beszélgetni emberekkel, mert kőkemény kompromisszumokra vagyunk rákényszerítve.

Egyrészt ott vannak a kiselőadások, amit mindig párban tartunk. Oké, ilyet otthon is csináltam azért, de azért mégis más, amikor egy némettel, lengyellel, románnal vagy egy litvánnal kell együtt dolgozni, mert teljesen más a munkamódszerük. És azért nem könnyű megtalálni a közös hangot. De régebben egy kompromisszum nekem azt jelentette, hogy fel kell adni az elképzeléseimet, amit én egyébként egyáltalán nem szerettem. Most meg mintha kezdeném érezni, milyen is, amikor együtt alkotunk, azaz nem hozunk semmilyen kész ötletet, hanem leülünk egy papír elé, és megkérdezem, hogy na, hogy is legyen.

A posztmodern órán a tanár azzal kezdte, hogy a legnagyobb baj az egyetemmel, hogy mindenki egyedül végzi a dolgát, és hogy ennél sivárabb munkavégzési módszert el se tud képzelni. Szóval, hogy olvassunk együtt, tanuljunk együtt, ugyanazt a szöveget, persze. Ezt még nem próbáltam, de nagyon közel a pillanat. Érdekes módon először a számítógép kapcsán kezdett el érdekelni a dolog, tele van ma az internet collaborationnel meg sharinggel, de rájöttem, hogy személyesen még érdekesebb a dolog.

A legérdekesebb oldala persze a projektünk kapcsán bontakozik ki, amit az ösztöndíjunkhoz kell csinálni. Hat ember, öt országból, és ötféle szakon tanulunk, kémia, könyvtár, irodalom-történelem, fordítástudomány, nemzetközi tanulmányok, nem számítva az én esztétika szakomat, amit még nem árultam el senkinek.

És van egy projekt, ami csak a mi ötleteinknek lesz a közös eredője. Finoman fogalmazva egyáltalán nem találjuk a közös hangot, de úgy érzem, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy találjunk valami közös csapást. Este összeülünk, isszuk a pokoli erős orosz teát, cigifüst, papírok, tollak. És vitatkozunk, beszélünk, mesélünk, és persze közben ott van az alkotás izgalma. Listákat írunk, összegyűrjük, újrakezdjük, a két orosz vitatkozik, és így tovább.

Heideggernek van egy könyve, “Holzwege”. Magyarul Rejtekutak, angolul Off the beaten track. Mindkettő teljesen rossz fordítás. A Holzwege, amint az előszóban le is van írva, valami ilyesmit jelent: Van egy erdő, ahol fakitermelés folyik. A favágók elindulnak egy irányba, ahol elkezdik a munkát. Onnan út vezet visszafelé, amerre a faanyagot elszállítják, de előre nem. Az út persze elkezd nőni, előre, egyre mélyebbre az erdőbe, de igazából nem vezet sehová, csak oda, ahol az emberek éppen vannak.

Valahogy így érzem én is magam. Nem látunk előre, csak isszuk a teákat, és itt tartunk. Lassan megyünk előre az erdőben, néha tudósítások mennek vissza a nagyvilágba.

Hát újra itt vagyok Berlinben. Nagyon-nagyon jó volt otthon, bár az egész csak egy rohanás volt, a vizsgák miatt. Rengeteg pozitív élmény, no meg persze néhány kellemetlen dolog is, csak hogy ne felejtsem el, mit is jelent Budapesten élni.

Ma elmentünk megnézni Angela Merkel munkahelyét, a Bundeskanzleramtot. Nemrég építették, az újraegyesített ország új kormányzati negyedet kapott. Tágas, modern, tele van finom történelmi utalásokkal, összességében nagyon tetszik. Az irodákból belátni a város legszebb részeit, és szinte látni lehet a többi kormányzati épületben a hivatalnokokat, mert minden épület a legnagyobb fokú transzparencia jegyében született.

A földszinten kis vitrinekben államfők ajándékai a német kancellároknak. Putyin ezüst szamovárral kedveskedett, Nelson Mandela sakktáblával, ahol a figurák bennszülött harcosok, a bástyák meg szalmakunyhók, a többi ajándék is nemesfém, elefántcsont, porcelán mindenféle formában. Egy kivétellel: G. W. B., a nemzetközi jog őre egy faládát hozott Angelinának, benne egy rakás DVD-vel és cédével. Lion King, Chicago, Grease, The Wizard of Oz, satöbbi, mind-mind amerikai klasszikusok. Hát van egy stílusa a mi George-unknak. Chirac meghajol Angela előtt, és leheletfinom csókot ad kicsi kacsójára, a texasi meg idehoz egy doboz DVD-t a sarki videotékából. Vagy ez humor? Damn prankster.

Ma vizsgáztam nemzetközi jogból. Hazajöttem, olvasom a BBC híreit.

1. Az USA Szomáliában feltételezett Al-Kaida csoportokat bombázott. A szomáliai szóvivő: “So many dead people were lying in the area. We do not know who is who, but the raid was a success.”

Hát ennek én is igen megörültem. Még mindig nem értem, hogy az USA mivel igazolja ezeket a bombázásokat jogilag. Hogy megelőző csapás? Pusztán gyanú alapján? Nekem az a gyanúm, hogy G. W. B. sorozatosan nemzetközi jogba ütközik.

(update: vajon mi G.W.B. véleménye a nemzetközi jogról? csak nem ez?)

2. “Israel currently jails thousands of Palestinians on security grounds, including more than 700 “administrative detainees” who are held without being charged or tried.

Administrative detainees, ez is valami új jogi fogalom lehet, a tankönyvben nem volt benne. Csak úgy fogva tartjuk őket, hátha jól jönnek majd, amikor fogolycserére kerül a sor. A palesztinok 1000 fogoly elengedését kérik ezért a Shalit gyerekért cserébe, még háromszázat kell összefogdosni, és visszakapjuk.

A nemzetközi jog remek dolog, de a dolgok állása nem sok optimizmusra ad okot. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy beszúrjam ide ezt a képet:

Az a legviccesebb, hogy a kép stílusa a negyvenes éveket idézi, mondjuk 1948-at, amikor G. O. megírta az 1984-et. Akár az első kiadás borítóján is szerepelhetne. Szegény plakáttervező nagyon ráérzett erre, kár, hogy az értelmes emberek Londonban ettől a plakáttól kicsit zaklatottak lesznek. Vagy már nem is?

update: Azon gondolkodtam, hogy vajon cinizmus-e a BBC részéről, amikor ilyen visszafogottan ír ezekről a nyilvánvalóan botrányos dolgokról, vagy igazából ezt úgy írják, hogy az emberek a sorok között elrejtve azért érezzék, hogy itt azért égbekiáltó dolgokról olvasunk. Nem tudom eldönteni, hogy mit szűr le egy ilyen cikkből egy angol. Vagy akárki.