lost in moments

Talán észrevettétek, hogy az utóbbi postjaim főleg filmről, színházról, koncertről, buliról szólnak. Hát igen, ennek az az egyszerű oka van, hogy nekem egy hete ért véget az egyetem, mármint az őszi félév. Most csak négy házidolgozatot kéne produkálnom, egyébként április 16-ig szünetem van. És ez nagyon-nagyon jó. Hazamegyek majd tíz napra, de itt is akarok lenni minél többet, ki akarom használni Berlin ezernyi lehetőségét.

Tegnap is koncerten voltam (Callisto, FIN, The Ocean, DE), ma is koncerten voltam (Rise and Fall, BE, Comeback Kid, CAN)… És mindegyik szuper volt.

Néhány idézet:

Callisto: “We’ve got one song left…then we go back to Finland.” Egyébként a zenekar egy csoda. Amolyan ambient metal, vagy poszt-metal, vagy amit akartok, de sokkal befogadhatóbb és barátságosabb, mint a lejjebb említett Cult of Luna. Gyönyörűszép zenét játszanak. Igaz, csak ötvenen néztük őket… (Érdeklődőknek egy koncert-klip.)

Rise and Fall: “paff”. Az énekes a második szám elején leesett a színpadról. Leesett. Le a padlóra, a közönség úgy szedte össze. Igazából benézte a színpad szélét, mondjuk tényleg fantasztikus energiával csinálta végig a koncertet. (Szintén koncert-klip, az előző stílus szöges ellentéte, azoknak, akiket az érdekel, milyen egy hardcore buli első sorában lenni. Nem, én nem járok ilyen koncertekre

Comeback Kid: “Our new album is unfortunately sold out, but keep an open eye, and try to get your hands on it. We don’t care how you get it, from a friend, or from the web, just listen to our music!”

Szintén remek koncert, hiteles zenészekkel…itt jegyezném meg, hogy ezeket a zenekarokat Budapesten nem tudtam volna megnézni, amiért (is) nagyon boldog vagyok, hogy Berlinben lehetek…

A múlt héten azt írtam, hogy nem szeretem a magyar zenekarokat. Itt a kivétel. Igaz, Finnországból. Magyar Posse. Azaz magyar horda. Magyaroknak kötelező A videó pedig lenyűgöző. A szám címe Whirlpool of Terror and Tension, de ez ne rémisszen meg senkit, nagyon szép zene, és a klip végén egy csók is elcsattan.

A szombati buli egy-két érdekesebb fejezete: találkoztam egy tanárommal, aki posztmodern társadalomkritikát tanít. Vicces módon épp a saját szobámban voltam, megkérdezte, mi járatban vagyok, mondtam, helló, ez itt az én szobám. Volt egy kis lemezjátszó, 45 fordulatos, és volt egy csomó régi-régi maxilemez. Boney M, Depeche Mode, Madonna, Cure, meg tök jó jazz-maxik is. Azt mindenki nagyon bírta, arra volt a legnagyobb táncolás is, a számítógépes playlistek meg senkit se mozgattak meg.

Több koncert is volt a lakásban, egyszer volt a beharangozott, aztán két midnight session, egy privátkoncert, valamilyen Thilo tiszteletére, de az nem sült el jól, mert a harmonikás olyan furcsa részeg volt, hogy csak a saját tempójában volt hajlandó játszani, ami a szükségesnek a felét jelentette. Aztán volt reggel is, mozgalmi dalokkal, főleg Bertolt Brechttel, és hajnali hatkor valaki leült a dob elé, és egy Nirvana nótát akart dobon eljátszani, de aztán elvitték onnan, mondván ez nem a legmegfelelőbb alkalom.

Volt két angol lány, akik legalább tízszer felrakták a Cure maxit, ekkor már tudtam, hogy ők gyanús alakok. Aztán valamit félreértettek, mert németül persze nem beszéltek, ekkor elkezdték anyázni a katolikusokat (ezt a portugál lakótársamra értették), végül pedig a lépcsőházban barátságtalan feliratokat helyeztek el, miszerint mit képzelünk mi magunkról, kihívják a rendőrséget (ezt illusztrálták egy rendőrségi sziréna rajzával is).

Bemutattak egy csomó embernek, akik elmondták, hogy nekik a nagymamájuk magyar volt, vagy a mamájuk magyar, vagy mittudomén. Az ágyamban egyszer találtam egy fekete srácot két fekete csajjal, de aztán hazamentek, így egyedül mentem aludni, reggel hétkor.

Tegnap megnéztük a Kistehén Tánczenekar, azaz pontosabban a Little Cow első európai koncertjét. Hát, nem egy nagy szám. Jó, persze, nem nekem való ez a béna zene, (igazából nincs egy magyar zenekar se, akit szeretnék) bár a klipjeik alapján sokkal jobbra számítottam. Ráadásul próbálták magukat magyaroschnak eladni, mézeskalács-szívecske, nagyfater ruhái, akcentus, és viccesnek szánt konferálások, amolyan simple english nyelven. “das ist. erste mal. being in berlin. and totally in europe. so sorry for hesitating. but we is also human.” Már-már a pußta, gulasch, Mulatschag vonalat súrolta, ami mondjuk nekem nem esik jól. Mintha egyszerre engem is degradálnának vele. Bár igazából nem lepődtem meg semmin, csak nem szeretek szembesülni azzal, hogy még mindig itt tartunk, amikor a németek magyar-képéről van szó. Illetve szar, mert látom, hogy egy magyar zenekarnak csak akkor van esélye, ha bevállalja ezt a hamis képet.

Aztán ittunk olcsó sört a híd alatt, a döneres mellett, mínusz fokban, melletünk a csöves békésen karatézott a levegőbe, mi meg toporogtunk a nyolcvanas évek slágereire.

Ma nagy buli lesz a lakásban, hatvan-nyolcvan emberrel, a szobámban fellép a lakótársam jazz-zenekara. Kicsit izgulok, hogy hogyan fog elsülni ez az egész. Lehet, hogy ma öt emberrel együtt fogok aludni az ágyamban, akiket nem is ismerek. Na mindegy, jelszavunk lészen “lépjük át saját korlátainkat”.

És nagyon örülök, hogy Máté blogot ír Franciaországban, most, hogy Szépe mintha feladta volna a sajátját, a számítógépével együtt.

Berlinben farsang. Elsőre nézve teljes képtelenség, egy teljesen protestáns város, ahol semmilyen hagyománya nincs a dolognak. Nem baj, annál jobb. Semmilyen vallási töltet, lesz helyette szociális töltet. A körmenetben nem egyháziak, hanem egyesületiek vonulnak. A mindenféle berlini (és főleg külvárosi) egyesületek indítják a kamionokat, de volt, hogy traktor vagy hókotró húzta a cuccot. Meg volt bkv-busz is, az is egyesületi színekben. A legelegánsabb utcán, a Kurfürstendammon vonultak, 6 tonna cukorkát dobáltak szét az egymilliós tömegbe.

(vannak képek is!)

Csúnya, idős emberek farsangja volt, de ettől olyan nagyon hiteles is lett. Olyan igazi társadalmi esemény lett, ahová mindenki, a munkások is bátran elmehettek, beöltözhettek, nézelődhettek. Mellé megismerhettem a német mulatós zenék színe-javát. Ja, nem önszántamból mentem, hívtak, muszáj volt végignéznem. De sokat röhögtem azon, hogy hova keveredtem.

Most, hogy írom, eszembe jutott, hogy kicsit olyan érzésem volt, mikor a Manóval benyitottunk a legolcsóbb sarki kocsmába, ahol táncest volt, igazi társasági esemény, ötvenes lecsúszott férfiak kapaszkodtak ötvenes lecsúszott nőkbe, de vidámak voltak, és a legkevésbé sem zavarta őket, hogy menekülve kellett kimennünk, annyira vicces volt.

Szóval farsang. Csúnya volt minden, vacak zenével, de mégis jó hangulatban telt, semmiféle erőltetett dolog nem volt.

Ilyen Berlin. Csúnya, nagyon csúnya, szegény, nagyon szegény, de vidám, könnyed és nagyon élhető.

Vagy ahogy a főpolgármester mondta saját városáról: arm aber sexy. Szegény, de szexi.

Bodó Viktor. Színész, filmrendező, színházi rendező. A “Ledarálnakeltűntem” című Kafka/Per átiratával bejárta Európát, és valakinek annyira megtetszett, hogy meghívta a berlini Deutsches Theaterbe rendezni. Felkérték, hogy csinálja meg a Szentivánéji álmot. Elkezdte, nem ment. Nem tetszett neki a darab, nem érzett rá igazán. Mondták neki, jól van, jól van, még van két hónap a premierig, hát írjanak gyorsan egy darabot. Elkezdtek improvizálni, minden színésznek kialakult egy karaktere, írtak néhány átkötő szöveget, így készült el a Pizzicato. A színészek között magyarok is vannak, Gryllus Dorka, aki itt él egy ideje, valamint Tilo Werner, aki német létére a Krétakörben játszik, és Láng Annamari, szintén Krétakör.

A történet a következő. Van egy Gábor nevű, magas szőke fiú, aki Németországba érkezik, lakást bérel, de a lakásban sok furcsa emberrel találkozik. Az alapszituációt hasonlónak érzem a magaméhoz, valami furcsa oknál fogva, de a darab innentől kezdve teljesen kész lesz, ezer apró motívum, az őrület legkülönböző fokozatai egy őrült tempójú előadásban. Improvizációk, amiket semmi nem köt össze, teljesen szürreális, teljesen groteszk, és nagyon-nagyon vicces.

Néhány dolog, csak hogy el lehessen képzelni, miről van szó. Forgószínpad. Színészek testszínű ruhában vonaglanak. Dorka 4 gyereket szül. Egy óriás kiwimadár a saját beleiben turkál. Zenekarok jönnek-mennek, Tilo a dobszerkót veri, Annamari basszusgitáron. Kórusok. Rendőrök jönnek, és kihallgatnak egy szamárfejű embert. Munkások angolul próbálnak se füle-se farka történeteket elmesélni egymásnak, de nem értik egymást. Egy nő megszakítja a darabot, mondván nem zavar sokáig, most mindjárt öngyilkos lesz. Elsőre nem sikerül. Kinyomja a szemeit, fejjel rohan a falnak. Tilo a saját hasonmásával találkozik. Orvosok operálják Gábort, a gyomrában találnak egy fantasztikus színházi darabot, ami mindent meg fog változtatni. Őrült tengeri jelenet, hullámok csapkodnak, jön egy nagy polip, de a többiek lezavarják a színpadról. Dorka és Annamari magyarul anyázzák egymást. A végén a társulat közös dobolásba kezd, majd az öngyilkos-nő leveti magát az emeletről, és meghal. De volt a darabban betonkeverő is. Állítólag volt disznó és ló is, de azokat végül kihagyták.

Szóval amolyan igazi agymenés, de mégis nagyon szórakoztató, főleg a tempója miatt…

Még korábban megismertem egy magyar lányt, aki hospitánsként dolgozott a rendező mellett, ő mesélt sokat a darabról és a mögötte lévő sztorikról, és a Tilo üres lakásában is lakott egy ideig. Szóval zajlik az élet itt Berlinben.

Berlinale

A nagy berlini filmfesztivál. Tele van vele a sajtó, mindennap újabb sztárok érkeznek, és itt lófrálnak a városban. Brad Pitt és Angelina Jolie itt Berlinben vettek egy menő 600 nm-es loftot a Hackescher Markt mellet, mert a gyerekeiket nem Hollywoodban akarják felnevelni. Nem vagyok túlságosan oda a sztárkultuszért, de velük szívesen összefutnék, az olyan vicces lenne.
Lakótársaimmal kaptunk egy tucat ingyenjegyet, és az volt a furcsa, hogy egy csomó filmre még így se mentünk el, legalább 5 jegy megmaradt, mert vagy senkit nem érdekelt, vagy nem értünk rá. (Én például reggel 9.30-as előadásra elvből nem érek rá…) De azért két filmet megnéztem, az egyik az Arthur Penn retrospektív keretén belül vetített “The Miracle Worker” volt. 1961-ből, kicsit szájbarágos és túljátszott történet arról, hogy egy süketnéma és vak kislányt hogyan bír rá egy igen temperamentumos nevelőnő arra, hogy elkezdjen kommunikálni a külvilággal. Az utolsó jelenetben a kislány jelbeszéddel elmutogatja a nőnek, hogy nagyon szereti. Happy end.
A másik egy mai film volt, svéd, az angol címe When Darkness Falls. Szintén kicsit átlátszó történetek erőszakos férfiakról. 3 szál, az egyikben erőszakos férfi asszonyt ver, a másikban gyereket terrorizál , a harmadikban pedig másik férfit akar kicsinálni. De kemény volt, sokan kimentek a vetítésről néhány sokkoló jelenet után. Tényleg, szinte horrorba is átcsúszott helyenként, vagy úgy is mondhatnánk, hatásvadász volt. De fontos film, meg is kapta az Amnesty International Filmdíjat.
De azért egy szálat elmesélek, nagy hatással volt rám, főleg hogy utána élőben is tanúja voltam valami meglepően erőszakosnak.

Continue reading ‘Berlinale és néhány női történet’

Néha hívogatnak ismerőseim, menjek velük bulizni. Mondom oké. Hova megyünk? Hát, valami táncos helyre, irtó jó zene van, és higgyem el, a csajok is szépek. Mondom, oké, de nem fog menni. Ezen a szakaszon már túltettem magam húszéves koromra, azóta nemigen járok táncizni. Nem az a baj, hogy utálok táncolni, ha elég jó kedvem van, akkor semmi kifogásom ellene, de ha választani kell, akkor én más zenét választok.

Berlinben két híres zenekar székel, akiket nagyon megnéznék, az egyik a Rammstein, a másik a die Ärzte. Pechemre most egyik sem aktív, bár az Ärzte egyik tagja csinálja a Farin Urlaub Racing Teamet, amely egyébként igen kellemes tingli-tangli dolog lenne, de a közeljövőben ők se lépnek fel.

Úgyhogy maradok kedvenc külföldi zenekaraimnál. Vasárnap voltam Cult of Luna koncerten. Jóféle metál, Svédországból. Lassú, monoton, repetitív, és nagyon hangulatos. Kifejezetten introvertált zene, de nagyon hatásos. Három gitáros, ami viszonylag ritka, és hát, lenyűgöző tud lenni. Kicsi színpad, a négy gitáros (3+basszusgitár) két sorban áll, és dolgoznak becsületesen. Semmiféle kontakt a közönséggel, se Hi, se Goodbye, se semmi konferálás. Igen, ez olyan északi dolog…

15 perces számok, váltakozva a visszafogott instrumentális-ambient prüntyögés és a négy gitár minden ereje között. Nagyon ki van találva ez a zene, bár nem egy egyszerű hallgatnivaló. Ebben a szűk műfajban (nevezzük ambient metalnak) egyébként visszatérő motívum az óceán, valahogy illik a zenéhez, hasonlítanak egymásra. (Az előzenekar a berlini The Ocean volt, a műfaj legnagyobb albuma pedig az Oceanic címet viseli…) Szóval végeláthatatlan, monoton, finom hullámzások és a legnagyobb viharok váltakozása. Komor zene, de nagyon szép, méltóságteljes tud lenni. És arra jöttem rá, hogy úgy kell tenni a hallgatása közben, mintha lebegni akarnál a vízen. Ha erőlködsz, elsüllyedsz. A zene unalomba fullad. Át kell adni magadat a hullámzásnak, akkor a felszínen maradsz.

A hétvégén Wannsee-n voltunk a többi ösztöndíjassal, amolyan féléves értékelő-workshopon. A hétvége arra volt jó, hogy a már ismerős embereket kicsit több oldalról is megismerjem, és hát… durva volt.

Ugye az a kiindulópont, hogy mindenki kelet-európai, lengyelek, oroszok, stb. Ez azért fontos, mert mindenki szegény országból jön, és gazdag országban él (jelenleg). Az ösztöndíjunkat gazdag országból kapjuk, és őszintén szólva a pénz amit kapunk több mint elég. Az oroszok (+ukránok, és a belorusz és litván lány is) az otthoni átlagfizetés többszörösét kapják (majdnem négyszeresét). Ez idáig nagyon vidám dolog lenne…

…de az a durva, hogy a sok pénz miatt a legtöbben elképesztő spórolásba kezdenek. Iszonyatosan lepukkant albérletben laknak, például két ötvenéves munkanélkülivel, kb. egész héten tejfölös tésztát esznek, mert a menza drága (pedig nem), összeköltöznek ketten egy szobába (ami normális lenne, ha a koliban megengednék, de nem, úgyhogy trükközni kell…), stb. Egy lány hosszabb ideig átmeneti helyeken lakott, ami éppen összejött, és az értékeit a főpályaudvar csomagmegőrzőjében tartotta. Most a hétvégén az alapítvány fizette az esti büfét, ami ránk volt bízva, így hát sokan egyszerűen telepakolták a táskájukat borokkal, vitték haza. Sőt, üdítőkkel is, kis üveg kólákat vittek haza, és azt a pici tusfürdőt a fürdőszobából, ami egy fürdésre elég (ki tudja, lehet, hogy ha beosztják, négyre is elég).

És a legdurvább, hogy a koordinátorok mindenről tudnak, és szemet hunynak felette. Tudják, hogy nincsenek bejelentett lakcímeink, hogy egyetem helyett sokan dolgoznak, azaz nem járnak egyetemre, és hogy visszük haza a borokat a hűtőből.

A lengyelek, csehek, magyarok kevésbé. Itt látszik a jólétünk. Megengedhetjük magunknak, hogy ne kelljen megalázó módon éljünk Berlinben.

Ezúton köszöntöm azt a kollegát, aki a “wordpress foto” keresőszavakat beütve jutott el a blogra.