lost in moments

Ma este van Walpurgisnacht. Ez egy pogány eredetű ünnep, egyszerre tavaszünnep, termékenységünnep, és boszorkányünnep is. A boszorkányünnep jellegét az adja, hogy a keresztény egyház megbélyegezte a pogány ünnepet, a keresztény-népies hagyomány szerint ezen az éjen van a legnagyobb boszorkányszombat (ma éppen hétfőn), amikor a boszorkányok találkozóján, a fekete misén az Ördögöt imádják, aki aztán meg is jelenik, macska képében vagy teljes valójában, és nagy muri következik.

Ez az ünnep főleg a németeknél és a skandinávoknál elterjedt, tulajdonképpen olyan, mint egy európai Halloween, csak a boszorkányosdit a Tavaszünneppel kötik össze. Sok éneklés, sok ivás, sok bulizás, főleg, hogy holnap, május elsején nem kell dolgozni. Sokszor tüzeket raknak, és fából készült boszorkányokat égetnek rajta - vagy éppen nem égetnek semmit, de elvileg ez elűzi a rossz szellemeket.

Berlinben ez azért érdekes, mert az egész alaposan összefolyik május elsejével, amiről holnap írok, és ami az egész év legmozgalmasabb napjának ígérkezik. Majd holnap kifejtem, miről is van szó, a lényeg annyi, hogy tele van a város rendőrökkel, a tűzgyújtástól irtóznak, főleg mert holnap kukákat és autókat kell majd eloltaniuk.

A mai este már sok helyen úgynevezett warm-up partykat tartanak, ami ugye igen szarkasztikusan utal a holnapi nap várható történéseire. Mindjárt telihold, itt a tavasz, a városban fokozódik a hangulat, és most először valami feszültséget is éreztem az utcán, talán csak a hihetetlenül sok rendőrautó miatt.

A képet egy berlini művésznő, Karin Dickel-Jonasch vágta ki ollóval papírból. Az alábbi sorokat meg én raktam össze, önkényesen, egy valemelyest anarchista és egy másik, valamelyest okkultista dalszövegből, asszem jól érzékelteti, hogy mik csúsznak itt össze Berlinben ma éjjel.

The homeless will sleep warm tonight
The starving will be fed tonight
The castout come back to haunt tonight
The havenots will get theirs tonight
The hopeless will have hope tonight, the worthless will have worth tonight
The weary will rest well tonight, the Holy sleep in Hell tonight
The first will be the last tonight, the last will be the first tonight
The mighty are brought low tonight
The Black Goddess rises, tonight

Furcsa, de nekem csak most kezdődik a második szemeszter. Most kezd letisztulni az órarendem, most kezdem megvásárolni a szöveggyűjteményeket, és most kezdem felvenni az egyetemi tempót.

Berlin fantasztikus mostanában. A tavasz gyönyörű, szuper idő van, mindenki a parkokban heverészik, én is. Kicsit újrakezdés-feelingem van, tanultam az első félévemből, nem is keveset, és most megpróbálom a hibáimat elkerülni, a jó dolgokat pedig még jobban csinálni. Nagyon szomorú lenne, ha csak egy szemesztert lennék itt, kicsit céltalan lenne. Olyan jó dolog, hogy most már tapasztalatokkal tele kezdem a másodikat, megvan a rutinom, kevesebb az akadály, ami elsőre nem jött össze, az most egyszerűnek tűnik.

Talán túl jó is itt. Nem reális. Nem nyomasztanak problémák, tele vagyok lelkesedéssel. Az első félévben azt hittem, hogy arról szól a külföldi félév, hogy a különböző akadályokat kell leküzdeni. Most a másodikban nem látok akadályokat. Nem kell a lakótársaimmal küzdeni, mert csak egy van, akivel teljesen jól kijövök. Nincsenek nyelvi nehézségeim se, nem izgulok, hogy úristen, csak nehogy kérdezzen tőlem valamit a tanár… Szívesen szóba állok bárkivel, és szívesen kezdek új dolgokba.

Na, a nagy újrakezdés-hangulatban kicseréltem a blog fejlécét is, átírtam az about-szöveget, és új fotókat raktam fel. A továbbiakban megpróbálok újabb témákat is bevonni, illetve egy kicsit komolyabban venni ezt az egész blogolást. Itt is tisztábban látom, miről szeretnék írni, és hogy igen, szeretném csinálni.

Tele vagyok tervekkel.

A Freie Universität Berlin egyik eldugott belső udvara. Imádom.

Naponta 9000 ember vált a PC-jéről Mac-re. Tegnap a lakótársamon volt a sor. Azóta itt mosolyog össze-vissza, simogatja az új laptopját, és mondja nekem, hogy a Macek nagyon jók ám. Aszondja, hogy tök jó, hogy több programot is futtat egyszerre, és nem lassul be. Nem tudom, mit várt egy vadiúj számítógéptől, mit kéne csinálnia, amikor zenehallgatás mellett még chatelni is kezd… Na mindegy, aranyos. Csak az a baj, hogy azóta folyamatosan hallgatja az összes rémes zenéjét, Enrique Iglesiast, Michael Jacksont és még ki tudja miket. Nem baj. If you’re happy, I’m happy, too.

A kérdés: “nem “csak” annyi a probléma, hogy szabad a fegyvertartás/vétel…?”

Szerintem nem. Ha Magyarországon a tűzijátékokkal balhé van Szilveszterkor, akkor kész, betiltják őket. Nem az van, hogy bízzuk az emberek (Szilveszterkor mondjuk nem éppen) józan belátására, hogy mit csinálnak vele. És nem kezdünk tágabb, erkölcsi/normatív keretet beleráncigálni, csak arról beszélünk, hogy veszélyes, sok a baleset, betiltjuk.

Amerikában most például semmit nem olvastam arról, hogy valaki újra komolyan beszélne a fegyverek betiltásáról. Az emberek reakciója nekem nagyon furcsa. Itt van ez a Ted Nugent, másodvonalbeli öreg rocker, 30 millió eladott lemezzel. A CNN oldalán azt fejtegeti, hogy több fegyver lenne a megoldás. “Shame on the anti-gunners all.” - nem semmi, még szégyellhetjük magunkat, hogy nem akarunk állig felfegyverzett társadalomban élni. Jó, persze ő az ellenkező oldalon áll.

Az egész republikánus, konzervatív vallásos gondolkodásmódot rettentő veszélyesnek tartom, ez volt az előző posztom lényege is:

(egy régebbi eset kapcsán) Republicans, it was clear, were determined to avoid making any connection between the fact that there are an estimated 240 million guns in the United States, nearly one per person, a number that is increasing by some 5 to 7 million a year, and the increase of violence in our culture. Instead, the problem was that we had forgotten the importance of “family values,” that our children had become “spoiled with material things,” that we had given in to “liberal relativism.” Guns weren’t the problem; the problem was “the abandonment of God” in the public sphere.

Mi lenne, ha valaki Magyarországon hasonlót mondana? Kiröhögnék. Ezt nem lehet komolyan venni. Itt nem, a vicces magyar közéletben sem. Ott, Amerikában a republikánusok adják az elnököt.

Itt van még egy érdekes eset a lövöldözés kapcsán, egy amerikai katolikus suliból kirúgtak egy tanárt, szerintem teljesen abszurd…

A Fox News cikkéből: “Was Cho Seung-Hui schizophrenic…psychotic… manic-depressive? Or were the shooting deaths of 32 people, including Cho himself, at Virginia Tech University part of the ongoing struggle between God and Satan…good against evil…lightness and darkness?
Could Cho have been possessed by the Devil? Could that explain the massacre at Virginia Tech? Dr. Richard Roberts, president of Oral Roberts University, shouts an unequivocal “Yes!” Based on what I’ve seen in the news,” Roberts said in an interview, “there’s no doubt that this act was Satanic in origin.”

Az én véleményemhez pedig először is bemásolok egy dalszöveget.

Darkest Hour: The Sadist Nation

One nation under the gun /Where forward thinking is shunned
A morbid tradition /Of archaic value systems
Where violence justified /Is just another pride
Under the surface lies/A holy plastic empire
With guarded golden fences/Where misfortune
Shelters decisions/A pain wrought from blood flowing green
The myth of protection/Is a sick fascination
A culture of violence is what you are feeding
Fear is an heirloom/And hate is contagious
A nation of sadists is what you are breeding
It’s everywhere/It’s everywhere that you see
But who decides
If you watch or turn the other cheek
And only in your mind
Is it your given right to be armed to the teeth
It’s a common disease
The only immunity is to disarm
This holy plastic empire disease

Persze nem illik ilyen szomorú esetek után vádaskodni, de már megint azt érzem, hogy valami nagyon mély baj van az amerikai társadalommal, és anélkül, hogy pontosabban ismerném az amerikai életet, nagyon úgy látom, hogy a dolgok csak durvulnak. És ennek talán a legjobb jele, hogy a kritikai hangok mintha halkulnának. Az emberek beletörődtek abba, hogy ilyen szörnyen frusztrált és torz társadalomban kell élniük. Persze ez csak szubjektív vélemény, egy békés és normális városból nézve.

Berlinben van egy sajátos szórakozási forma, vagy nem is tudom, minek nevezzem, szóval: Sok háznak fel lehet menni a tetejére, lapostető, jó kilátás, titkos helyek. A lakatokat sokszor letörik, a házmester visszarakja, aztán megint letörik. A kaland abban van, hogy meg kell találni azokat a házakat, amiknek fel lehet menni a tetejére, ahol lehet mondjuk borozni, grillezni, meg akármi. És persze csak szűk kör ismeri ezeket, mert tartanak attól, hogy ha sokan mászkálnak a tetőn, akkor felfedezik őket.

A ház, ahol április elseje óta lakom, pont egy ilyen ház, ahol fel lehet menni a tetőre. Ma felmentem a legfelső emeletre, három ajtó, három irányba. Lenyomtam az egyik kilincset, nyitva volt. Azt hittem, kiugrik a szívem az izgalomtól. Egyelőre csak a tetőtérbe jutottam ki, tehát az eget még nem láttam, de tudom, hogy ki lehet menni a kémény mellett, ahol a kéményseprők mászkálnak. De nagyon féltem, mert a tetőtérben látszott, hogy emberek rendszeresen itt járkálnak, legalább öt fotel volt elhelyezve, mint egy szobában, matrac, borosüvegek, egyebek. Olyan érzésem volt, mintha betörtem volna valakinek a lakásába. Lehet, hogy néha csövik alszanak ott fent, és attól féltem, hogy valakivel összefutok, de a napokban felmegyek mégegyszer, és megpróbálok kijutni a tetőre. Ha sikerül, akkor teljesül egy régi tervem: találni egy tetőt, ahova ki lehet ülni, nézelődni, dumálni… Ha összejön, csinálok fényképeket is. Ha hosszabb ideig nem írok újra, akkor ott fent összefutottam a baltás gyilkossal.

(Photo by extranoise. HDR (high dynamic range) kép, azért vannak ilyen lehetetlen színei.)

Gondoltam mi lenne, ha kicsit utánanéznék ennek a webdesign meg user interface design dolognak, úgyis annyira érdekel mostanában. Miután kizártam azt a lehetőséget, hogy a közeli Potsdamban beiratkozok az Interface Design master-képzésre, gondoltam megnézem az egyetemi könyvtárunkat, hátha van valami könyv, amibe belelapozhatnék.

Interface design keresőszóra 98 előtti könyveket találtam, ennyit erről.

Webdesign: accessibility and usability, 2006-ból, remek. Hogy találtam meg?

Beírtam a FU egyetemi könyvtárának keresőjébe, hogy webdesign. Ezek után háromszor is megakadtam, mert nem úgy működik, ahogy azt elvárnád. Ha rákattintasz a könyvre, azt várod, hogy mutassa meg, melyik könyvtárban van, melyik polcon, és hogy bent van-e. Három infó kell. Az FU katalógusában mindháromért egymás után, külön kell kattintani, és az új infó mindig új felugró ablakban nyílik meg. A legfurcsább, hogy nem gombokra kell kattintani, hanem sima, normál betűméretű szavak működnek linkként, csak ez alig derül ki, hogy hol van az a szó, ami neked kell. Háromszor kell megkeresned egy titkos szót. Először kiírja, hogy van 10 találat. Titkos szó: a találatok megjelenítése. Könyvcímet kiválasztod. De nem tudod meg, hol van. Titkos szó: FU Online-Katalog. Most már tudod, hogy melyik könyvtárban van, de azt nem, hogy hol. Titkos szó: Könyvtár neve. Az utolsó két titkos szó ráadásul egyáltalán nem intuitív, tehát te a helyet akarod, erre Online-Katalogra kell kattintani, aztán a státuszt, erre státusz helyett a könyvtár nevére kell kattintani.

A webdesign könyvből összesen egy példány van, az orvosi egyetem biometria és klinikai epidemológia tanszékének könyvtárában, helyben olvasható változatban. Hmm, vajon azoknak mire kell? Inkább adták volna oda a könyvet annak a brainnek, aki az online katalógust tervezte. Talking about accessibility and usability…Ha lett volna kölcsönözhető darab, akkor további húsz kattintással ki is kölcsönözhettem volna.

A másik véglet. Már az Amazonon és az iTunes-ban is meglepődtem azon, hogy amikor a “buy” gombra kattintok, akkor egyszer csak hopp, megvettem a könyvet/zenét. Nincs további kérdés, ennyi, katt - a tiéd, már ki is fizetted. Kellemes élmény, főleg az iTunes-ban, mert rögtön amint kattintottál, már el is kezdheted hallgatni az első számot. Azonnal a tiéd, de azért talán túl gyors. Katt, és már elköltötted a pénzedet. Nincs meg a kontroll, ami a boltban megvan, mert ott legalább van egy kis időd elgondolkodni, hogy tényleg kell-e.

Egy kicsit átmegyek techblogba, ha nem baj. Szóval van itt három cég, az Apple, a Google és az Intel. Mindháromnak nagyon megy mostanában. Növekednek, nyereségesek, mindenki rájuk figyel: ma ők képviselik az élvonalat. És a három cég igen jól megérti egymást. Az Apple igazgatósági tanácsában ott ül a Google vezérigazgatója, az Intel pedig azokat a csipjeit adja el az Apple-nek, amit senki más cég nem kaphat meg (quad-core Xeon, 3,0 GHz, amiből a szépség kedvéért kettőt is beleraknak egy gépbe, nyolc mag, nem rossz…). És olcsóbban is kapja a csipeket, persze, amivel behozhatatlan előnyhöz jut még a Dell áraihoz képest is, pedig a Dell tényleg csak arra törekszik, hogy olcsó legyen (kb. mint a Tesco). Szóval három cég, együttműködnek, közösen fejlesztgetnek, és szép jövő áll előttük. Miről is szólnak? Mihez értenek annyira? Az Apple titka az, hogy az emberek olyan számítógépet akarnak, ami jól ki van találva, minden részletében át van gondolva, hardver és operációs rendszer tökéletes összhangban, szép és egyszerű. Na meg persze szexi és biztonságos egyszerre. A Google-nek az a titka, hogy abban a korban, amikor mindenki széles sávon csatlakozik a hálózatra, akkor az a legtutibb megoldás, ha minden alkalmazást, amely valahogyan az információáramláshoz, az információ közös használatához kapcsolódik, a webre építünk, nem pedig a saját gépünkre telepítjük. Ehhez sok szerver kell, sok tárhellyel, a Google pont ezt nyújtja, remek alkalmazásokkal. Az Intel pedig nemes egyszerűséggel legyártja a legjobb csipeket.

De miért épp ez a három cég? És miért nem jön a képbe mondjuk a Sony vagy a Fujitsu Siemens? Hol van a Microsoft manapság? Hogy egy kedvenc cikkemet idézzem: “Windows is for grandmas, like Macs used to be in the 90s. So not only does the desktop no longer matter, no one who cares about computers uses Microsoft’s anyway.”

Hogy miért tart ott ez a három cég, ahol ma tartanak, azt persze nehéz lenne megmagyarázni, és ha tudnám a titkukat, akkor már rég én lennék a negyedik sikercég igazgatója. De hogy miért vannak ilyen jó viszonyban egymással, arra van egy kézenfekvő magyarázat, amit úgy emlegetnek, hogy Szilikon-völgy.

De mit is jelent ez konkrétan? Ezt.

Mountain Viewban van a Google központja, Cupertinoban az Apple-é, Santa Claraban pedig az Intelé. Ha az Intelből át akarsz nézni a Google-hoz, akkor a 82-es úton kell menjél, ha onnan az Apple-höz, akkor a 85-ösön. Az egész autóval tíz perc.

A Microsoft innen 1370 km-re van, a Sonyt ki se számolom. Ott Kaliforniában a három cég dolgozói egy egyetemre jártak, egy étterembe és egy bevásárlóközpontba, és ennek azért megvan az eredménye. Talán csak ennyi.

(update: ennyit arról, hogy globalizáció, meg hogy nem számít, hogy hol van a céged központja. Az Apple tavaly 160 millió dollárért vett egy új, nagyobb campust (azaz csak egy nagy földdarabot) Cupertinóban. Máshol sokkal olcsóbban lehetett volna földet kapni, de nekik megért mondjuk 10-20 millió dollárt, hogy ott legyen az új campus is. Ennyire sokat számít ez az egész.)

az Index szerint. Ők persze nem így fogalmaznak, a két legjobb városról beszélnek, de szerintem mindenki tudja, miről is van itt szó. Nézzük a top 10-es listát: Zürich, Genf, Vancouver, Bécs, Auckland, Düsseldorf, Frankfurt, München, Sydney, Bern.

Jó, nem azt mondom, hogy a lista legalján lévő Bagdad az igazán izgalmas város, de ha az ember magába néz, nem ez a 10 hely jut az eszébe, amikor arra gondol, hova is költözne szívesen. Svájc, Kanada, Dánia, Új-Zéland, Izland. Országok, ahol minden annyira szörnyen normális, és tökéletes, hogy az már elviselhetetlen.