lost in moments

A zenészek mindig emlegetik, hogy nekik már anyukájuk nyolcéves korukban hegedűt adott a kezükbe, a nagymama egész nap népdalokat énekelt a konyhában, vagy a papa hatalmas jazz-gyűjteményén nőttek fel.
De mi lesz azokkal a szerencsétlen amerikai srácokkal, akik zenei sivárságban nőnek fel, nyolcéves korukban egyetlen barátjuk a Nintendojuk, a maga 8-bites lenyűgöző zenei változatosságával? Hát, ezek a srácok halmozottan hátrányos helyzetből indulnak, ezért alapítanak rockzenekart, hogy a frusztrációiknak teret engedjenek, meg hogy történjen az életükben valami, de zenei inspirációért csak a Nintendójukat tudják elővenni.
És íme. Megszületik a Nintendocore. Egy kis metal, egy kis hardcore, egy kis Nintendo.

A klip is zseniális, egyszerűen zseniális…

Az előző három bejegyzésem önmagában nagyon gyenge lábakon áll, ezt elismerem. Két dolog miatt írtam meg, de talán ez azért kiderült: az EU-t rettenetesen bonyolultnak, hatékonytalannak, vagy hogyhívják, és idejétmúltnak tartom - bár alapvetően az alapgondolataival egyetértek, és jónak tartom. Az ellenpélda pedig azért lett elsőre ilyen furcsa, mert manapság ez is érdekel. Asszem ezekre a dolgokra még ki fogok térni, de ez túl nagy téma, ezeknek nagyon utána kéne olvasnom, és 10-20 oldalakat írhatnék róla.

Még egy szempontot tennék csak hozzá, aztán abbahagyom. Utólag átgondolva két dolog áll itt szemben egymással: a modern és a posztmodern. Az EU valami késő-modern szerkezet, nemzetállami érdekek, hatalmi politizálás, központosítás, bürokrácia, gazdasági hatalom, stb. Ami nekem szimpatikusabb volt, nem véletlenül, az a posztmodern hozzáállás. Demokratikus, radikális transzparencia, kölcsönös felügyelet, nem állami szereplők befolyása, tudásalapú, innovatív.
Vegyük úgy, hogy azt mondtam, azt szeretném, ha az EU posztmodern lenne. Persze valószínűleg ez valami radikálisan más szervezetet jelentene. De szerintem az európai integrációnak valami posztmodern úton kellene mozognia, hogy legyen jövője. És itt érünk vissza a G8 elleni tüntetőkhöz. A G8 elleni tüntetések a posztmodern politikai integráció megtestesítői. Előremutatóbbak, mint az EU, így, a nemzetállamok korszakának végén. És nem feltétlenül a politikai mondanivalójukra gondolok (”make capitalism history” - ez sajnos utópia), hanem a működési logikára. (Ráadásul Heiligendammban konkrétan a modern és a posztmodern fog szembenézni egymással, így is fel lehet fogni a dolgot A posztmodernt pedig minden erőnkkel támogatni kell a modern elleni küzdelemben A jövőnk a tét
Van egy könyv, nem olvastam, csak tudom miről szól, “A katedrális és a bazár”. Asszem nem is kell magyaráznom, mi a téma. Modern és posztmodern szerveződések különbsége. Az EU az előbbi példája, az alterglobalisták, a kis kreatív civil szervezetek pedig a másikra példa. Asszem fogok még gondolkodni ezen, de szerintem egy blog kereteit kezdem túllépni (magyarul kezdek unalmas lenni…), úgyhogy most egy időre legyen elég ennyi.

Jogos lehet az a felvetés, hogy kicsit bátor megoldás szembeállítani az EU-t egy nyolcfős szoftverfejlesztő céggel. De az alapelvekről beszélek, amik szerintem magukért beszélnek. Van egy ún. Manifesto for agile software development (itt). Négy tétel, négy ellentétpár: a bal oldali fogalmakat javasolják a jobboldaliak helyett. Ha kihagyom belőle a szoftvert, akkor is értelmes. Sőt. Tetszik. Bárcsak a nemzetközi politikában is alkalmazható lenne… (Igen, egy helyen kicseréltem a software szót solution-ra, hogy általánosabb legyen.)

Individuals and interactions over processes and tools.

Working solutions over comprehensive documentation.

Customer collaboration over contract negotiation.

Responding to change over following a plan.

Az előző poszthoz kapcsolódva. Tegnap kihagytam egy kulcsszót: mozgékonyság. Megnéztem a szótárban, azt jelenti, hogy “képesség a gyors és egyszerű mozgásra”. Az EU-hoz hasonló mammut intézmények problémája, hogy elképesztően lassan reagálnak a környezet (aka társadalom) változására. Az EU konkrétan még mindig ott tart, hogy a 20 éve bizonyos konferenciákon felvetett terveket próbálja megvalósítani. Akkor felvetették, nem sikerült megegyezni, azóta egymást győzködik, hogy hogyan lehetne mégis lendületbe hozni a dolgot. Az Alkotmány is már rég elkésett, pedig még sehol sincs…

Ma is olvastam egy cikket, a szerző, Mark Pesce, nemrég a tihanyi mittudoménmilyen konferón beszélt, (az index írt róla ma), az én mondanivalóm szempontjából azt emelném ki belőle, hogy szerinte a tömegmédiában az történik, hogy a nézők sokkal gyorsabban fejlődnek, mint a műsorszolgáltatók. A szolgáltatók alig tudnak lépést tartani a nézők új viselkedésével, mert a cégek hosszabb távra és a saját logikájuk alapján óhajtanak gondolkodni.

Szerintem a mostani társadalmi változások (jó, persze, főleg az információs társadalom témáról beszélek) annyira gyorsak, hogy a nagy cégeket a saját lassúságuk fogja kudarcra ítélni. Említhetném a Microsoftot vagy a Yahoo!-t, az IBM-et vagy a hasonló nagy és öreg dinoszauruszokat, akik már nem innovatívak, nem mozgékonyak. Az EU is nagyon nagy gondban lesz, egyszerűen egyre több témában lemarad a saját állampolgárai mögött, és képtelen lesz megoldásokat adni azok problémáira.

Az a világgazdasági trend, hogy olvasszunk össze nagy cégeket, hogy hatékonyabbak legyünk, ellentmond a mozgékonyság és innováció logikájának. Nem tudom, mi lesz a megoldás. A fuzionált cégek különválhatnak (a DaimlerChrysler is ugye visszaváltozott Daimlerré, eladta a Chryslert), de mi lesz az EU-val? Mert az alapvetően jó dolog lenne, kár, hogy idővel egyre kevésbé fog működni. Asszem a megoldás ugyanonnan fog jönni, ahonnan a probléma: az új elveken működő társadalomból. Az alulról szerveződő, de mégis hatékony közösségből, és az új szervezeti filozófiáikból. Wow, ilyen egyszerű. A tegnap felvetett problémát mára meg is oldottam

A mai nap vizsgáztam európai közösségi jogból, a tankönyvben a következő dolgokat olvastam az EU-ról, éppen “A polgár és az Unió kapcsolata, polgárközeliség” fejezetben: (idézetek következnek, Kaponyi Erzsébet: Európai Közösségi Jog, 272-273. oldal)
…figyelemmel kíséri, véleményeket dolgoz ki, javaslata alapján, konzultációt követően, figyelembe vesznek, éves jelentést nyújt be, iránymutatások fényében, ajánlásokat tehet, vizsgálat eredményei alapján, célszerűnek tartja, növelését elősegítő, irányelvek megállapításával, feladatának teljesítése során, x ajánlása alapján y ajánlásokat tehet z számára…és így tovább, és egy csak egy aprócska fejezet volt.
Ma reggel (igen, a vizsga előtt…) olvastam egy cikket a Time magazin eheti számában a 37signals nevű cégről, ami a fenti filozófia, vagy minek lehet egyáltalán nevezni az ilyet, szóval ennek szöges ellentétéről. Egy nyolcfős cég, igazából mindegy, mivel foglalkoznak, egyébként szoftvereket fejlesztenek, négy arc Chicagoban, a többiek mind más városban. Nincs konferenciatermük. Nem tartanak meetingeket. Dolgoznak. Egyszerűen, szépen, hatékonyan. Csak úgy kommunikálnak egymással, hogy ne rabolják egymás idejét. Mindenki akkor dolgozik, amikor ő jónak látja. Ha valaki éjszaka szeret dolgozni, akkor éjszaka teszi azt, ha reggel, akkor reggel. Nem akarják növelni a csapatot. Minden egyes hozzáadott ember csak bonyolítaná a munkát. Olyan emberek számára találnak ki szoftvereket, akik hozzájuk hasonló méretű vállalkozásokkal - és problémákkal - rendelkeznek, - tehát végülis a saját problémáikat oldják meg, és a megoldásaikat eladják másoknak. Árad belőlük a fiatalosság, a lendület, a frissesség.
Van egy bájosan naiv, de azért zseniális könyvük (online elolvasható itt) arról, hogy szerintük hogyan kell szoftvert fejleszteni, de számomra a hozzáállásuk az érdekes, ezért annak is ajánlom a kattintást, akit csak az érdekel, hogyan lehet az egyszerűségre, a lényegre törekedve szép és hatékony dolgokat létrehozni.

Még nem meséltem, hogy a második félévben az egyetemi sport keretében elkezdtem aikidózni. Ugyanez a filozófia. Kicsi, egyszerű mozdulatok, kevés energiabefektetés, szépen, de lendületesen megoldani a problémát. Ezzel szemben a karate: törjük el a másik csontját…

Régebben az hittem, az EU-nál vagy az UNESCO-nál szeretnék dolgozni, mert ott megvannak a megfelelő eszközök arra, hogy érdemi munkát végezzenek. Az elmúlt hónapokban egyrészt az egyetemen rengeteget tanultam különféle nemzetközi szervezetekről, az EU-ról, satöbbi, másrészt megismerkedtem egy új világgal, azzal amire a 37signals az egyik legjobb példa. Annyira sokkal jobb az utóbbi… Meggondoltam magam, csak olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol ezt az utóbbi munkamódszert meg lehet valósítani (ahol, khm, van tere az innovációnak). Vagy megvárom, míg az EU megreformálódik. Adok neki két évet. Hmm.

(Kicsit hezitálva ugyan, de iderakok egy linket, egy kétperces reklámfilm a 37signals-ról, nagyon szép, tömör összefoglalása annak, hogy hogyan dolgoznak, milyen környezetben, milyen hozzáállással…rám nagyon nagy hatással volt ez a kis reklám, akit érdekel, az kattintson, és vonja le belőle a reklámdumát.)

Holnap hazamegyek, az otthoni vizsgáim miatt. Ma tehát utolsó nap van Berlinben. Az utolsó napok nagyon szépek szoktak lenni - főleg, hogy most szombatra esett. Már tegnap kezdődött az utolsó nap-hangulat, csak úgy mászkálgattam a városban, a kedvenc útvonalaimon, átutaztam a városon keresztbe az S-Bahnnal, a kelet-nyugati vonalon, ahol az egész belvárost meg lehet csodálni, szuper panoráma. Tegnap egy franciaországi tanár mondta, hogy ő ennél kicsit sűrítettebb városokhoz van szokva. És tényleg, az ilyen utolsó napok a legjobbak arra, hogy rácsodálkozzak, mennyire szeretem ezt az alapvetően nem túl szép várost. A tévétoronyba szerelmes vagyok. Ezentúl imádom a nagy tereket, minden tágas, minden nagy, minden zöld.

Ma is csak sétálgattam a környékemen, Prenzlauer Bergben, ahol az élet élvezetének már franciás kifinomultsága tombol, de úgy, ahogy Franciaországban is ritkán látni. Fiatalok, kiülős kávézók, virágok, de erről már írtam… Ma láttam egy plakátot, a felső sorban a szöveg: Du bist schön, ich bin schön. Te szép vagy, én is szép vagyok. Tipikus Prenzl’Berg. És mostanában én is ilyen hangulatban vagyok. A környezetem szép, és hát…igen You know. Ha éppen nem is vagy szép, vegyél fel egy napszemcsit, sétálj az utcán, és nézz kíváncsian minden szembejövő szemébe. Itt könnyen megy. A környezeted azt sugallja, hogy elfogadnak és szépnek tartanak. Ha nem is külsőleg, de valahogy mégis. Valami mély humanizmus és életöröm van ebben.

Szerdán megnéztem az új David Lynch-filmet. Háromórás ámokfutás, a dramaturgia legelszántabb ellenfelétől. De ha az ember elég fáradt hozzá, akkor kifejezetten élvezhető. Jeremy Irons pedig nagyon mókás benne.

Csütörtökön otthon voltam, és bizarr zenekarok klipjeit nézegettem…készültem a hétvégi műsorra…

Péntek. Minimál-techno egy minimál-bárban. Életemben először söröztem a bárpultnál. Emlékezetes este volt

Szombat. Russendisko. A híres orosz emigráns, Vlagyimir Kaminer találmánya. Berlinben imádják, mű-orosz feeling, szocialista nosztalgia, Mulatschag, ahogy az oroszok csinálják. A tömeg csak ugrál és ugrál és ugrál, és az egész valami hihetetlenül vicces érzés és látvány. (kb ilyen zenére) Kifejezetten remek szórakozás, bár jól kell bírni az izzadt testek közelségét, akik minden percben rád esnek.

Vasárnap. The Tiger Lillies. (video) Egy híres angol trió, a Berliner Ensemble-ban, ahol Brecht is dolgozott. A zenekar egyébként is közel áll Brechthez, és a harmincas évek berlini kabaréihoz, mindezt egy groteszk színpadi előadásmódba csomagolva, fantasztikus zenével. Az énekes egy kasztrált bohócra hasonlít leginkább, a szövegek egytől-egyig tele fekete humorral. A plafonról aranyozott csillárok lógnak, a dobos lábdobjába dugott gumicsirke minden ütemre rándul egyet.

Hétfő. Turbonegro. “From the ashes of this golden age of confusion, the denim recruits came to be known as the apocalypse dudes.” (video) Norvégia legkultikusabb rockzenekara, Happy Tom és barátai. Roppant eredeti figurák, matróznak, kertésznek, rendőrnek, katonának vagy csak talpig farmerba öltözve, gyakran meleg beütésű szövegekkel, bár állításuk szerint csak a férfi-barátság szépsége foglalkoztatja őket. A belinkelt videó arról szól, hogy a billenytűs srác oslói pizzériájában nagyon finom a pizza. Ezzel a mély tartalmú számmal kezdtek négy év kihagyás után, miután sajnálatos módon ‘98-ban egy milánói pszichiátriai klinikán, ahová az énekest a koncertről beszállították, úgy döntöttek, egy időre leállnak. A rajongókat Turbojugendnek hívják, mindegyik egyenfarmerdzsekiben, amit a zenekar kérésére nem mosnak soha. Sose gondoltam volna, hogy ennyi izzadt farmerdzseki között is jól érzem magam, de egy évben egyszer ez is kell.

Kedd. Red Sparowes. Ambient metal Amerikából (na jó, van aki poszt-rocknak hívja…). Lemezen kicsit unalmas, mert szegényeknek nincs énekesük, amit egyébként én jogosnak tartok, mert tényleg olyan dolgok vannak a zenében, amit énekkel csak elrontani lehet, de attól még unalmas. De a koncerten viszont egy fantasztikus vetítéssel kárpótolnak mindenért. (video) Nem annyira elborultak, mint a Neurosis, mert a vetítés fenséges (a szó esztétikai értelmében, tehát spirituális élményt nyújt, nem úgy, mint ahogy egy csokifagyi lenne fenséges) és csak picit nyomasztó. A zenekar aköré a gondolat köré épül, hogy az emberiség milyen öntelt és beképzelt módon cselekszik, mintha ura lehetne a sorsának és a természetnek. A zenekar arról a kínai éhínségről kapta a nevét, amit az okozott, hogy a politikusok kiirtatták az összes verebet, mondván hogy miattuk kevesebb a termés, az emiatt bekövetkező sáskajárás viszont milliók halálát okozta. Szép élmény volt ez is, kicsit befelé fordulós, de emellett elgondolkodtató is.

Ha azt nézem, hogy miért emlékezetes számomra a hét, akkor egy Red Sparowes idézetet raknék ide, de mivel nekik nincsenek szövegeik, inkább csöndben maradok.

Nem is emlékszem, hogy írtam-e arról, hogy az egyetemen egy hét alatt 60 rendezvényt szerveztek a G8 csúcs kapcsán, ennek nagy részét persze az én tanszékemen (a politikatudományi tanszéken). Két dolog maradt számomra emlékezetes, kezdem az elején…

Egy hete meghívtak egy baloldali értelmiségit és egy baloldali politikust egy beszélgetésre a G8-ról. A politikus megjelent a négy testőrével, akik felkísérték az emelvényre, az értelmiségi pedig tipikus rezignált módon, szinte észrevétlenül huppant le a helyére. Nem sok újdonságot mondtak, de a szerepeik érdekesek voltak. Az értelmiségi okosakat mondott, de túl óvatos volt. Egyik mondatának se volt súlya, csak mérlegelt jobbra-balra. A politikus, aki asszem pártelnök is egyben, ezzel ellentétben a demagógia minden eszközét bevetette. Többször ellentmondásba keveredett önmagával, mert minden provokatív kérdésre rávágta, hogy igen, mi ezt tartjuk a legfontosabbnak. (Például minmálbér garantálása vagy a szociális rendszer megnyitása a bevándorlók előtt…hogyne, mindenkinek mindent! - volt kb a válasz.)

Ami számomra újdonság volt, az a diákság viselkedése volt. Egy újabb pozitív élmény. Egyrészt a beszélgetés felében a diákok kérdezgették az arcokat, ez így volt betervezve, és a kérdések meglepően jók voltak. A politikusnak bátran a szemébe mondták, hogy uram, ez demagógia, és hogy ön a diákság és a választók szemében nem hiteles, az értelmiségit megpróbálták határozottabb állásfoglalásra bírni, ő mondjuk elég intelligens volt ahhoz, hogy ne menjen bele efféle csapdákba. A politikus arról hadovált, hogy új ‘68-at akar látni, és hogy látja bennünk a reményt, a diákok persze nem vették be, csak halkan megmosolyogták az öreget. Szóval a diákság, legalábbis minálunk, teljesen vállalhatónak tűnik, szemben a politikusokkal. Mondjuk jó volt látni, hogy a diákok pontosan tudják, hogy egy politikustól mit várhatnak - akár értelmes gondolatok vagy cselekedetek terén: Semmit.

A másik egy hír: múlt szerdán egy rendőrségi razzián 900 rendőr zargatta néhány baloldali alternatív szervezet irodáit. Szervereket foglaltak le, irodákat kutattak át, arra hivatkozva, hogy szerintük egyes szervezetek a G8 csúcs erőszakos megakadályozására készülnek. Az odáig világos, hogy a rendőrség kicsit megmutatta, hogy jó lesz vigyázni, de azt nem tudom eldönteni, hogy reális volt-e a gyanújuk. Egyrészt látom, hogy a diákok sokkal értelmesebbek annál, hogy ilyenekre gondoljanak, de a május elseje kapcsán írottakkal összhangban sajnos az államellenes botrányok nem tartoznak az elképzelhetetlen dolgok közé. Én szomorúnak tartanám, de igazából ha a rendőrség fellépését nézem, akkor elég nehéz arra gondolni, hogy a rendőrök bármiféle kezdődő rendzavarásnál nem avatkoznának azonnal közbe.

Május elsejéről, másodszor. Néhány gondolat hagyományőrzésről, baloldaliságról, tüntetésről, kődobálásról, demagógiáról, a német és a magyar fiatalok közötti vélt és valós különbségről, és hogy hogyan látom a tegnapi napot és a közelgő G8 csúcsot, ha jobban átgondolom a dolgokat. Continue reading ‘Éljen május másodika’

Az előző napokban már rengeteg plakátot láttam, ötkor koncert, hatkor a hagyományos tüntetés. Hétre odamentem, rengeteg ember, de csak úgy lézengenek, egy kamionplatóról egy szakállas értelmiségi, kb TGM-style, a kapitalizmust szapulja. Gondoltam, na, hát ez volna a hagyományos tüntetés? Már indultam volna vissza, de gondoltam, egye fene, legalább egy-két fényképet csinálok. Na de miről? Látom, ott a szélén sok rendőr gyülekezik, messziről látszik a sárga mellényük. Na, odamegyek, biztos jól mutatnak majd a fotón…hátrafordulok, né, ott egy transzparens, és pont felém áll, szupi, lefotózom…

Amint felemelem a gépet, feldübörög a zene, a transzparens mögül felüvöltenek az emberek, és szinte rohamléptekkel elindulnak felém, mint akik éppen a kerületüket akarják visszafoglalni. Mindenki feketében, fekete kapucni, napszemüveg, és mindenki a szomszédjával karöltve jelszavakat kiabál.

Azonnal leesett, hogy itt bizony most nagy móka lesz, és olyan jó kedvem lett, hogy csak na. Én is azonnal beálltam a sorba, persze rajtam is fekete cuccok voltak, és persze éppen anarchista hardcore-punkot hallgattam, ráhangolódásképp…

Szóval nagyon vidám volt. Sétáltunk a gyönyörű kreuzbergi utcákon, mögöttünk dübörgött a kamion, mindenki fiatal, mindenki feketében, mindenki antikapitalista, antifasiszta, és azért ilyenkor elkapja az embert a tömeg hangulata. Nem volt vidám, kifejezetten szótlanul vonult a tömeg, ez tüntetés volt, nem parádé. Volt mindenkiben valami mélyen átélt tiltakozás.

Az volt az érzésem, hogy itt valahogy jobban értik, hogy mi ellen tiltakoznak. Mondjuk a magyar alterglobokból alaposan kiábrándultam, ezt nem tagadom. De itt, itt újra láttam egy kis reményt. Ugyanis rettenetesen sokan voltunk.