Még nem is mutattam képet a lakótársamról. Íme, egy videó a múlt heti erasmusos partiról, ahova végül elhívott, hogy ismerkedjek én is lányokkal. 1:47-1:45-nél látható a lakótársam. Érdekes módon alig voltak lányok. És a sörömet is kiborítottam. Így megy ez.
2007. június havi archívum
22 perce lehet kapni. Egy országban Észak-Amerikában. Magyarországon valamikor az euró bevezetése és a négyes metró átadása körül lesz majd kapható.És egy idézet a gyártó ál-vezérigazgatójától: “This is a genuine outpouring of love and enthusiasm and excitement from people whose souls have been stirred by the wonder of technology and the ability to communicate with other human beings in ways that have never before been possible. That’s what this is about. It’s about communicating. It’s about connecting. It’s about bringing the world together in common cause. It’s about saying, Look, I realize there’s something bad happening in Darfur, and there’s some kind of AIDS epidemic in Africa, and there’s some crazies who want to blow us all up, and there’s a war in Iraq where thousands of people are dying for no reason — and yes, those things are important, and someday we may take to the streets to say something about them, if we can think of anything to say about them, but for now we Americans take to the streets for this cause. Right here, right now, we take a stand. This is our moment. From pole to pole, from north to south, from east to west, let the message go out. We are Americans, and we have values. Hear us, world. Hear us and say, Wow. The iPhone stands for something very simple — freedom. Apple faithful, you march today in the tradition of the marchers at Selma, in the tradition of Gandhi at the Salt March to Dandi. You have made your point. There are some things, you said, that are worth suffering for.”
Nem mindenben vagyok azért a nagy választék híve.
Vagy ugyanez képekben elmesélve: (“well, that’s boring. this is fun!”)
Ez a masina egy New York-i közkönyvtárban található, és könyveket csinál. Kinyomtatja őket, beragasztózza a gerincüket, és rányom egy borítót. Aztán a széleit simára egyengeti, hogy kellemes legyen lapozni. Egy könyv 5 perc alatt kész van, és gyakorlatilag megkülönböztethetetlen egy nyomdában készült változattól. Csak olyan szövegekből csinál könyvet, amiket már nem véd a szerzői jog (mondjuk ezek száma is több százezer).
Ha egyszer ezek a gépek kisebbek (és olcsóbbak és halkabbak) lesznek, akkor az nagyon nagy változás lesz. Nem ezeken fogjuk nyomtatni az alaptankönyveinket, de a ritka szövegeket, tetszés szerint összeállított szövegeket, idegen nyelvű irodalmat, egyebeket ezen fogunk megcsinálni. Szeretném még egyszer leírni, hogy ez a gép nem a jövőben, hanem egy New York-i közkönyvtárban található… Egyébként Magyarországon sokkal nagyobb lenne rá a kereslet, mint Amerikában, ahol az amazon.com 24 óra alatt szinte bármilyen könyvet házhozszállít. De Magyarországon nagyon kis példányszámban nyomják a könyveket, és a régi könyveket nem éri meg raktáron tartani. Itt lenne nagy szerepe ennek a gépnek. Az index nemrég írt a “hosszú farokról”, azaz arról, hogy a webes gazdasági modell nagyobb kínálatot eredményez, sok olyan termék lesz elérhető, amelyekre egyébként nagyon kis kereslet van.
Ezeket a nagyon szűk kört érdeklő dolgokat (könyveket) egy olyan kis piacon, mint Magyarország, csak ilyen gépekkel lehet piacra dobni. Ez azt fogja jelenteni, hogy nagyon meg fog nőni a kínálat. Hányszor hallottam könyvesektől: “most nincs.” “Ó, már rég elfogyott.” “A kiadó csődbe ment, nem valószínű, hogy néhány éven belül újra nyomni fogják.”
A szerzőknek jobb lesz, mert mindig elérhető lesz a művük, és a licence-ek miatt tényleges bevételhez juthatnak. A könyveseknek (illetve a gép üzemeltetőinek) jobb lesz, mert több könyvet fognak eladni, és nem fognak bukni a raktárban álló könyveken. És nekünk is jobb lesz, ez asszem világos…
Az óceán túloldalán az O’Reilly szervezett egy konferenciát, Tools of Change címmel, ahol a könyvkiadás jövőjéről volt szó. A publishing mondjuk jobb szó rá, mert manapság nemcsak könyvekről beszélnek… Arról van szó, hogy a technológia hogyan alakíthatná át a publishing jövőjét, illetve odaát hogy alakítja át ma is.
Mivel az RSS-olvasómban benne van a feedjük, ezért minden nap kaptam egy adagot jobbnál jobb ötletekkel, és a napi adagok elvezettek oda, hogy azt mondtam, basszus, de jó lenne, ha ez így működne. Elgondolkodtam, mennyiféle módszert használok arra, hogy szövegeket megszerezzek, de egyik sem az igazi.
Francia szakon a következő a módszer: vannak húsz éve készített “jegyzetek”, szerkesztő nélkül készült könyvecskék, amiket ma is írógéppel szedett formában lehet megkapni. Elavult forma, elavult tartalom, rémes és elszomorító az egész. De legalább lehet kapni őket a jegyzetboltban. Van talán két-három újabb könyv is, azok se sokkal jobbak. Alapvetően a könyvtárban nincs meg semmi, a kötelező szépirodalmat alig lehet megszerezni.
Esztétika szakon még rosszabb a helyzet, ott a Szabó Ervin Könyvtár és a BTK könyvtára a két forrás, mert jegyzetek nincsenek, tankönyvek sose lesznek. A könyvtárakból alig lehet megszerezni a könyveket, de mivel a szak arról szól, hogy muszáj elolvasni a teljes szöveget, ahhoz, hogy képben legyél, ezért a fénymásolt változatok terjednek a diákok között – a szakon is másolnak néha, de csak nagyon óvatosan. Egy fénymásolat hatalmas kincs, akinek pedig megvan az eredeti könyv, arra nagyon-nagyon felnézünk (és elkérjük a telefonszámát, hogy lefénymásolhassuk a könyvét).
A Közgázon az Aula Kiadó, az egyetem házi kiadója adja ki a tankönyveket, amik igen drágák, gyakran összecsapott munkák, és sokszor 4 napnál tovább senkinek nincs rá szükségük. Sose kell a teljes tankönyv, max a fele, de néha annyi se. A nemzetközi szakon viszont hatalmas népszerűségnek örvendenek a mások által készített elektronikus jegyzetek, amiket a netről töltünk le, sokan kinyomtatják, én nem, és azokat elég is megtanulni, hogy átmenj a vizsgán. A tanárok se várnak többet, mondjuk ez már inkább a képzés, mint a nem megfelelő szakirodalom hibája.
A szakirodalmakat mindenhol macerás megszerezni, kiegészítő irodalmakkal pedig senki nem is törődik már.
És miket olvastam, amik jobb megoldások lehetnének? Például az elektronikus formában elérhető szövegek, amiket igény szerint lehet összeállítani, és egy kisebb nyomdagépen, ami könyvet kötni is tud, helyben kinyomtatni. Valami fantasztikus dolog lehetne, ha igazából pdf-eket használhatnánk, amiket mi magunk vagy a tanár kombinálna össze könyvekké, amiket olcsón könyvformába lehetne önteni. A pdf-ek mindig aktuálisabbak lennének, a sajtóhibákat és a tárgyi tévedéseket a tanár ki tudná javítani. A könyyvekbe csak azok a fejezetek kerülnének bele, amikre tényleg szükség van a kurzushoz. A kiegészítő irodalmat is el lehetne érni pdf-ben. Gyors keresés a pdf-ben, linkek, akár flash animációk, mondjuk grafikonok helyett, és mellette lenne ugyanannak egy nyomtatott verziója, amiből normálisan lehetne tanulni. A könyvek kiadásának költségei minimálisra csökkennének, nem lenne meg a bukás veszélye, ami miatt sok könyv el se készül. Arról nem is beszélve, hogy a csak külföldön elérhető ritkaságokat is azonnal meg lehetne szerezni. A képzés színvonalát elképesztő módon megdobná. Francia szakon francia tankönyveket olvashatnánk (az előadásjegyzetek fénymásolata helyett)? Esztétika szakon el tudnánk olvasni mindent? A Közgázon színvonalas, hibák nélküli tankönyveket használhatnánk? Idegen nyelvű szakirodalmat?
Elképesztően távolinak tűnik? Pedig nem az. Az O’Reilly a fenti ötletek 90%-át már elérte, SafariU, lehet nyálcsorgatni. És mellesleg az elektronikus könyveiket fejezetenként árulják. Elég durva, hogy azért ennek komoly kulturális következményei is lesznek a multikulti társadalmakban. Amerikában 47 millió olyan ember él, akinek az angol csak a második nyelve. Ezek az emberek idáig alig olvastak, mert a boltokban csak az angol nyelvű változatot lehetett olcsón megkapni. Ha ezek után helyben el lehet készíteni egy spanyol vagy vietnami nyelvű változatot, azért az elég sokat dobna az életszínvonalon.
Itt Berlinben egyébként a tanárok állítják össze a szövegeket, válogatva tankönyvekből, de főleg cikkekből, a szöveggyűjteményeket pedig lefénymásolva vagy elektronikus formában lehet elérni. Még nem tökéletes ez se, mert a tankönyvek helyett összeollózott szövegeket kapunk, és nehéz átlátni a lényeget. Minden héten más szerzőtől olvasunk valamit, a sok szerző között pedig elveszik a központi téma. De azért kezdetnek nem rossz. Lassan a szerzői jogi oldala is rendeződni fog, remélem, és akkor mindenki jól fog járni. A diákok hajlandóak lennének fizetni egy normális szövegért, ebben biztos vagyok.
Augusztus nyolcadikán lesz az esküvőm. Alig másfél hónap. Onnantól kezdve nem csajozom, ígérem. Igaz, most se csajozok, csak szeretek csajokról beszélni. Minden csajt fel akarok szedni. Nem tudom mi lesz az esküvő után. Semmi kedvem hozzá, az apám találta ki az egészet. Ha megmondanám, hogy elegem van a hülye iráni szokásokból, és végre dánként akarnék élni, rögtön kitagadna, akkor meg fújtak az egyetemnek, meg a könnyű életemnek. Akkor ma se heverésztem volna egész nap a tévé előtt. Akkor ma se hozattam volna pizzát ebédre.
Fura ez a város. Sok a csaj, ez király. De talán túl sokat fekszem otthon a tévé előtt, néha az az érzésem, nem láttam még semmit a városból. Mondjuk múzeumba soha nem mennék – bár talán ott is vannak jó csajok. Ki tudja. Na, este megint lesz meccs, akkor megint nem kell a tévé előtt unatkoznom. Mondjuk akkor is a tévé előtt fogok feküdni, de talán jobb lesz. Addig is bekapcsolom ezt a menő kis hip-hop lemezt. Az a címe, hogy Gigolo Jesus. A Gigolo az király. Vicces, néha hívogatnak csajok, vagy megadják a telefonszámukat, de igazából nem érdekel. Ha ők akarnak, az uncsi. Ha én akarom őket, abban van a kaland. Még 8 hetem van. Aztán ülhetek végre otthon, és nézhetek tévét kedvemre. Akkortól már takarítanom se kell a szobámban. Király lesz.
Fájdalom. A Hamburger Bahnhof aktuális nagykiállítása. A múzeum kortárs művészeti múzeumként funkcionál, a kiállítás viszont túlmutat a kortárs művészet határain. A fájdalmat tudományosan, kult-antro szemszögből és a művészet felől egyszerre közelíti meg, egyaránt vannak eredeti Dürer-metszetek, Krisztus a kereszten, különböző évszázadokból, de vannak orvosi eszközök, formalinban úszó testrészek, és kortárs képzőművészek alkotásai valamint egyéb installációk. Az tetszett benne, hogy megmutatta, a kortárs múzeumok mennyire elszakadtak a valóságtól, mennyire szemellenzősen gondolkodnak, amikor azt hirdetik, hogy lépjünk át határokat. Ez a kiállítás egy remek ellenpéldája volt mindennek. A fájdalmat sokkal jobban lehet ezekből a különféle irányokból egyszerre megközelíteni. A nyugati gondolkodásban központi szerepe van: a kereszténységben a hit egyik központi eleme, Krisztus szenvedése, Mária hét fájdalma, a mártírok, az aszkézis, ésatöbbi… És az orvostudománynak is van mit mondania a témáról. Nem is tudtam például, hogy anno mekkora viták voltak az érzéstelenítések kapcsán, mondván, hogy az ember arra született, hogy fájdalmakat érezzen, és ezt nem etikus kikerülni. Másrészt nem etikus az se, hogy az érzéstelenített ember elveszti emberi méltóságát, és az orvossal való elképesztően intim viszonyát is.
A rengeteg hegyes, recés, éles, és egyszerűen hatalmasan nagy orvosi eszköz látványa nekem mondjuk a legtökéletesebb képe volt a fájdalomnak, valahogy a művészek ebben lemaradtak. Egy Szent Sebestyén persze ma már nem jelent semmit, de egy Francis Bacon se tudja a késeket utolérni. Egyedül Schwarzkogler jöhet ugye szóba, aki vagy levágta vagy nem, nem is tudom…:)
És érdekesek voltak az installációk, például az a terem, ahová csak előzetes felkészítés után engedtek be, bent hatalmas szél fújt, gépek dübörögtek, vaslemezek mozogtak, és a szűk térben kifejezetten zavarbaejtő élmény volt. Vagy a Painstation nevű játékgép, amivel nem játszottam, mert nem volt kedvem égési sérüléseket szerezni minden elvesztett menet után…
Mondjuk számomra világos, hogy kevés olyan téma van, amit hasonlóképpen sokoldalúan lehetne bemutatni, de mindenesetre azt jól példázta, hogy a kortárs múzeumban nem csak műalkotások kaphatnak helyet. Valamint ismét ékes bizonyítékát láttam annak, hogy a kortárs műalkotások egyre kevésbé hoznak lázba. Szerdán elmehetnék az ötévente megrendezésre kerülő kortárs művészeti összejövetelre, a kasseli Documentára. Nem megyek el.
A nemrég elhunyt Jason Rhoades egy középkategóriás képzőművész volt. A Hamburger Bahnhofban van egy retrospektív kiállítása, a hatalmas hangár közepén egy installáció, amelynek központi eleme két sor játékautomata. Nagyon közel állnak egymáshoz, szerintem olyan 60 centire saccolnám, mint egy nagyon fura, nagyon japán játékbarlangban. A játékosok így nem is igazán férnek el egymástól, a testek egymáshoz érnek, máshol is így kéne csinálni:) Annyira vicces, hogy a múzeumlátogató fiatalokat mivel lehet leginkább bevonni, interaktívvá tenni: játékautomatákkal. Akkora nyüzsi volt, hogy néha várni kellett az egyébként tökéletesen üres múzeumban egy jobb játékra. És a játékok! Micsoda klasszikusok vannak ott, hihetetlen! A világ első játékautomatája, a Pong (kb ping-pong, de a faltörőre is hasonlít, de egy ősrégi ócska fekete-fehér képernyővel.) A két játékos két gombot csavargat, mintha egy régi rádiót kellene hangolni, és a pingpongütő kifejezetten pontatlanul reagál mindenre… Aztán a személyes kedvencem, a Space Invaders. Hihetetlen, hogy játszhattam vele, egy élő legenda, egyébként a világ második játékautomatája, 1978-ból. A monitor fordítva fekszik a dobozban, egy ferde tükröt néz a játékos, amin látszik a tévé. És a Pacman. Azzal volt a legjobb játszani, be kell valljam. Annak már joystickje is van, ezért nagyon könnyű irányítani, nagyon pontosan reagál, már nemcsak két irány a fontos, hanem négy, és nagyon pörgős játék. Tudom, hogy pont beleestem abba a hibába, hogy reflektálatlanul hagytam magam lenyűgözni a játékok által egy múzeumban, de ha már a múzeum manapság határátlépésről és interaktivitásról szól, és pláne figyelembe véve azt, hogy én már sok vicces dolgot csináltam múzeumokban (például a kedvenc művészem installációjából elhoztam egy darabot…szerintem kifejezetten jó ötletnek tartaná), szerintem ez belefér. Much love, Jason Rhoades.
(disclaimer, azoknak, akik nem ismerik: egy tekes srác, kvázi szobatársam volt tavaly, idén Franciaországban volt önkéntes, onnan hazafelé tartva jött Berlinbe) Szombaton jött, ma reggel ment el. Az idő legnagyobb részét a ház tetején töltöttük. Nagyon jó dolog ott ülni, felülről látod a várost, kiszakadva a normális közegből. Kiültünk oda, ahonnan a nagy kereszteződést teljesen belátni. Volt, hogy nappal, volt hogy éjszaka voltunk ott, Szépe rengeteget ücsörgött fent egyedül is, olvasott, a didgeridoo-ját fújta, vagy csak nézelődött. Öt estét töltöttünk együtt. Mindent megbeszéltünk. Mindent. (majdnem)
Szerdán kocerten voltam. Az Oxbow volt az előzenekar. Nem ismertem előtte, nem is voltak feltüntetve a kiírásokon, így nem is nézhettem utána. Egy átlagos rock-koncertnek indult. Aztán megjelent a színpadon egy jól öltözött, negyvenesnek kinéző fekete fazon, aki kifejezetten dekoncentráltan lépegetett a színpadon. Leesett, ő itt az énekes. Blues-os zene, oké, furcsa választás, de elmegy. Aztán. A fekete fazon levette a pólóját. Egy hihetetlen izmos ember, alaposan teletetoválva. Közben kezdett belelendülni az éneklésbe, egyre inkább elvesztette a kontrollt, hogy merre is van a közönség, összevissza támolygott, egyre félelmetesebb volt. Aztán amikor elővette a kését a zsebéből, mindenkiben megfagyott a vér. Elkezdte szabdalni a fehér nadrágját. Egy szál alsógatyában és atlétában nyomta a továbbiakban, alkalmanként határozott mozdulatokkal markolászta a farkát, volt, hogy a gatyájába nyúlt, és úgy. Fokozatosan egyre lenyűgözőbb lett. A zene, mint kiderült, kifejezetten száraz és súlyos volt, (tulajdonképpen a doom/sludge metal vonalon, érdeklődők kedvéért), a fazon meg olyan színpadi jelenlétet produkált, amilyet ritkán láttam idáig. Egy énekes, aki láthatóan teljesen gátlástalan, a csípőjét dobálja, a farkát markolássza, és láthatólag bárkit megverne a közönségből, kivéve azokat, akikkel a kedvét töltené. Nem szeretnék összefutni vele egy elhagyatott helyen…
