lost in moments

Felraktam a Flickr-re az amerikai fotókat. Kiválasztottam százat a több, mint tízszer annyiból, úgyhogy nem vészesen sok. És egész jók lettek. Talán mert apám hiperszuper gépével csináltam őket, amit idáig alig adott a kezembe. És talán mert néhányat a húgom csinált. Elejére raktam a New York-i képeket, azok a legjobbak (mert New York a legjobb város…), aztán jön néhány kép Washingtonból, először egy háborúellenes, majd egy háború melletti tüntetésről - amelyik sokkal viccesebb volt. Végül Chicago és Toronto, de azokban semmi extrán érdekes nincs. Ha ide kattintasz, elindul a diavetítés.

Ha majd lesz időm, akkor majd lecserélem a blog külsejét, és újra elkezdek blogot írni. Már csak napok kérdése, ígérem…

Vajon mekkora az esélye annak, hogy egy underground norvég elektro/avantgárd zenekar, amely soha nem ad koncerteket, úgy értve hogy soha-de-soha, a következő lemezét egy new yorki fellépéssel mutatja be?

Vajon mekkora az esélye, hogy ez a zenekar az általam egyik legnagyobbra tartott zenekar (többek között a blogom címét is tőlük nyúltam), az énekes-dalszerző arc személyes példaképem (még két ember van, akiről ezt elmondhatom), és én aznap este pont ott leszek?

Ugye semmi. Hát igen. És mégis

“It is hard. We know. Very advanced. A bona fide blow in the head. Lights out.”