Húgom filmszakos, az ELTÉ-n szünet van, ez a legjobb alkalom arra, hogy belevesse magát a filmezésbe. Mivel mindenki ilyenkor filmez, legtöbbször nem is a saját cuccain dolgozik, hanem segít másoknak, a filmezés nem egy szóló műfaj (és aztán mások is segítenek neki, bizony.) Szóval a húgom vagy lámpákat tart, vagy vakukat süt el, vagy cipekedik, vagy vág, vagy kamerát nyomogat, vagy nyersanyagok hosszú óráit nézi végig, vagy külső merevlemezekkel szaladgál a városban rendezőtől vágóig és egyáltalán össze-vissza. Nekem meg nagyon tetszik az egész, tök jó nézni, hogy ennyire komolyan veszi a dolgokat, és ennyire profi módon dolgoznak kis csapatokban. Asszem egyébként legjobban az operatőr-része tetszik neki, persze lehet, hogy tévedek. Kedvenc operatőre persze a svéd Sven Nykvist, aki Ingmar Bergmannak volt legendás operatőr-társa. A svédek azóta is nagyon jók ilyen operatőr-cuccokban, muszáj is belinkelnem az egyik kedvenc svéd videoklipemet…: This year, the Academy Award for Best Cinematography goes to the Hellacopters. Küldöm a húgomnak, és mindenkinek, aki szereti a kifinomult operatőri munkákat…
október, 2007 havi archívum
És ezzel már le is zárom a témát. Berakok egy képet, hogy hogy néz ki a blogom nálam, és majd összehasonlítom azzal, hogy hogy néz ki más gépeken. Szerintem tök nagy a különbség.
Ide most csak azért írok, hogy valami szöveg is legyen a kép mellett. És ha már fontok, akkor idetartozik egy picit, hogy az Arial nevű font az igazából ugyanaz, mint a Helvetica, csak a Microsoft nem akarta kifizetni a jogdíjakat, így kicsit “átalakította” (a nagy R betűn látni egyedül a különbséget), majd berakta a Windows-ba. Érdekes, hogy Amerikában kábé alapértelmezett font a Helvetica, az utcatábláktól kezdve a repülőtereken át a cégtáblákig mindenhol azt használják, elég vicces. Kicsit már uncsi is. És ha megnézitek a nagy R betűt, akkor kiderül, hogy ha az átlós lába görbe, akkor Helvetica, és igényes tervező csinálta, ha egyenes, akkor Arial, és azt egy fapados tervező csinálta. Igazából nem csúnyább az Arial, csak a tervezők megvetik, mert alapvetően egy csúnya nyúlás az egész. Na, ennyi talán elég is lesz… 
Ez a poszt igazából az előzőnek a második része. Azért hoztam fel a tipográfiát, mert meg kell osztanom veletek azt a tényt, hogy bizony a Windows-on látható fontok sokkal-de-sokkal csúnyábbak, mint amiket én a Mac-en látok. Ez egész egyszerűen azért van, mert a Mac-nek nagyon erős grafikai háttere van, ezért van az, hogy a grafikai designerek szinte kizárólag Mac-et használnak. Ez nagyon mélyen viszont abban gyökerezik, hogy Steve Jobs, az Apple elnöke egyetemista korában nem igazán járt be a saját óráira, hanem helyette felvett egy kalligráfia-órát, és amikor már számítógépeket rakosgattak össze, akkor sokat agyalt azon, hogy hogyan lehetne szép betűket használni.
Mutatok egy képet. Bal oldalt Windows, jobb oldalt Mac. Nézzétek meg, hogy mennyire korrektebb a jobb oldal. Arányosan növekednek a betűk, nemcsak méretben, hanem tömegben is, sokkal szebben vannak megrajzolva, az olyan finomságokról nem is beszélve, mint az aláhúzás és a betű találkozása.
Mindkét oldalon Times New Romant használnak, csak a Mac egy másfajta technológiát használ a fontok megjelenítésére (ezt hívják Quartz-nak). A lényeg a lényeg: rájöttem, hogy a blogom nem is olyan szép Windows gépeken, csak az vigasztal, hogy semmi más se olyan szép. Másodszor pedig: nem azt akarom nyomatni, hogy a Windows az rossz, és mindenki béna, aki nem Mac-et használ, csak azt akarom megmutatni, hogy van kétfajta gondolkodás: az egyik az a hagyományos, a másik pedig a Bauhaus-féle, miszerint a szépnek kötelessége megjelenni az élet minden apró részletében, és a mérnököknek az a feladata, hogy a szépségnek helyet teremtsenek.
Szóval az utóbbi hónapokban nagyon beleszerettem a design-ba, főleg a grafikai design-ba és a tipográfiába. Ez az egész azzal kezdődött, hogy a Bauhaus-t, mint olyat nagyon-nagyon szeretem, és azért a Bauhaus stílus erősen nyomot is hagyott az ízlésemen. Ez mondjuk a bútoroktól kezdve (köszönet az Ikeának a minimalista tömegbútorokért, ami igazi bauhaus-os ötlet volt) a grafikai designig sokfelé meglátszik azon, amiket magam köré gyűjtök/csinálok.) Az a néhány honlap, amit csináltam, szintén enyhén bauhaus-os hatásról árulkodik - az én csekély lehetőségeimmel egyedül a honlaptervezésben tudom kiélni efféle vonzalmaimat, mivel házakat vagy bútorokat nehezebb magam köré válogatni. Bár azt igen gyakran emlegetem, hogy a ház, ahol lakom, szintén Bauhaus stílusban épült, bár ez ma nem tűnik fel. Bár ha lenne egy kis pénz rá, vissza lehetne állítani az eredeti vakolatot (a mostani úgyis már lepotyog), és az eredeti kaput, amely helyett most egy ronda vasajtó van.
Az egész mondjuk nem ezért érdekes, hanem a tipográfia miatt, de azt inkább egy következő posztban írom le, ez meg csak afféle felvezető volt. De simán lehet, hogy a Bauhausról írom majd az esztétikás szakdolgozatomat. Az tetszik benne, hogy az egészben egy kemény társadalomfilozófia is volt, a “művészet” és a “szép” helyéről komoly ötleteléseik voltak. Ki akarták szabadítani a szépet a művészeti szférából, és a valós társadalmi közegbe akarták helyezni. Ezért terveztek épületeket, bútorokat, kávéscsészéket, stb. Mondjuk a használhatóságot kevésbé tartották szem előtt, de hát ők művészek voltak, nem pedig cégvezetők…de az már egy másik történet.
Most elvileg olvasok, de elkalandozik a figyelmem, leginkább két irányba. Fél szemmel a blog új külsejét szokom, igyekszem a látómezőm perifériájába rakni a gépet, hogy néha rápillanthassak, tetszik-e, illetve hátha a tudatalattimban egyszer csak összeáll, hogy milyen úgy egészben a kinézete, anélkül, hogy a részleteit nézném. Ez volt a személyes-érdektelen rész. A másik elkalandozás pedig abból áll, hogy négypercenként rákattintok a replay-re a következő videón. Ha viszont kirakom ide a videót, akkor csak egy helyre kell elkalandozzak, plusz ti is megnézhetitek. Nem a klip az izgi, gondolom a filmet sokan ismeritek, de a zene nekem most nagyon bejön. Egy átlagos teljesen ismeretlen amerikai zenekar, aki egyébként keményebb és komplexebb zenét játszik, nem is olyan jók, de egyszer szerencséjük volt, és megírták a My (fucking) deer hunter című számot. Enjoy.
Namostakkor. Egyrészt lecseréltem a blogom külsejét, persze egyáltalán nem tetszik annyira, de majd talán még kitalálok valamit. Addig is azzal nyugtatom magam, hogy ezt a blogot már úgyis csak valami RSS-olvasóval olvassátok, úgyhogy tök mindegy, hogy hogy néz ki az oldal.
És amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nem tudom, hogy néz ki a blogom, ha RSS-olvasóval olvassák, azaz nem tudom, hogy ha berakok egy képet, az hova csúszik el, mekkorára lesz összenyomva, stb. Ebből logikusan következett, hogy már fel is iratkoztam a saját blogom feedjére. Így most körbeér az egész folyamat. Írok valamit, majd el is olvasom, hogy mit írok. Praktikus.
Ja, meg elkezdtem használni valami béna bloggoló-programot, így nem kell bejelentkeznem a lassú wordpress-szerverre, hanem itt gyorsan megcsinálom a gépemen futó programmal, és elküldöm (majd pedig elolvasom). Ennyit arról, hogy a web-alkalmazások korát éljük.
Végül meg kell jegyeznem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy miről akarok írni. Nem tudom, mit csináljak ezzel a bloggal. Vagy befejezem, és elkönyvelem, hogy ez volt a berlini blog, vagy elkezdek összegyűjteni mindenféle érdekességet a webről, és azokat ide berakom, kicsit a véleményemmel együtt, vagy pedig valami szélsőségesen személyes hangnemet ütök meg, és mindenről beszámolok, ami velem történik. Egyik se jó. Amíg nem találok ki semmit, addig nem nagyon fogok írogatni. Maradjunk ennyiben.
