lost in moments

Most vettem csak észre, hogy milyen rég nem írtam semmit. Vegyük úgy, hogy nyári szünet van. Az utolsó hetek Berlinben elég intenzívek voltak, egyrészt mindent meg kellett néznem, amit még nem láttam, másrészt a projektemen kellett dolgozni, aztán vendégek is elég sűrűn érkeztek, végül a múlt hét az ügyintézésekről szólt, bürokrácia minden mennyiségben. És könyveket gyűjtöttem, sikerült szert tennem rengeteg szuper könyvre, amit otthon nem lehet megszerezni. Búcsúbulik egymás után, végül tegnap hat óra folymatos egyetemi ügyintézés után végre elintéztem mindent. Két óra alvás, hajnali gép, és hihetelen módon minden sikerült. Az elmúlt hetekben 40 ponton csúszhattam volna el, azaz elég sok esély volt arra, hogy valami nem jön össze, végül csak két múzeum és két apró adminiszratív macera maradt ki. A blogot át fogom alakítani, majd folytatom. Most elkezdek a házidolgozataimon dolgozni, amiket a német egyetemre kell írjak, így lehet, hogy a nyári szünet itt is eltart még egy ideig.

“Due to reorganisation the boys are now stationed in a labyrinth outside Cairo. They are shifting shapes to come.”

“You can take the girl out of Chinatown, but can you take the Chinatown out of the girl?”

(bps: a képen Berlin van, ezzel is utalnék valami szimbolikus tartalomra a mondatban, amit egy kettős csavarral rám is lehetne érteni.)

Az utóbbi időben alig írtam arról, mi is van velem Berlinben. A blogom szépen kezd szétfolyni, most még (utoljára talán) visszatérek a kiinduláshoz, a berlini élmények rögzítéséhez.

Kezdem úgy érezni, hogy a végére érek az egy évnek, most már írom a listát, melyik múzeumba kell még feltétlenül elmenni, mit kell még feltétlenül megnézni. Nincs is sok minden a listán. Az elmúlt két hétben rengeteg múzeumban voltam, és kicsit rá is kattantam a régiségekre, illetve a modern festészetre. Meglepően jól szórakoztam, audioguide, szuper múzeumok, órákon át nézelődtem. Az etnológiai múzeumról talán írok is még külön.

Az egyetemen már alig van dolgom, még lesz egy kiselőadásom, és persze a három házidolgozat (egy németül, egy angolul, egy franciául, mindegyik 15 oldal…:), amit majd augusztusban-szeptemberben kell megírnom. Egyre inkább az otthoni következő félév jár a fejemben, kezdek ráhangolódni a hazatérésre. Ez persze azt is jelenti, hogy újra és újra végigmegyek azokon a rutinokon is, amiért annyira szeretem Berlint. Egyre többet utazgatok az untig ismert helyeken, körbe-körbe a városon át, próbálok minél több mindent elraktározni, vagy csak élni a berlini életformámat, minél intenzívebben. Érdekes módon az ismerőseimet mintha épp leépíteni próbálnám, hogy ne kelljen átesni a búcsúzkodás-jeleneteken, inkább már nem is akarok látni senkit. Még két hét van az egyetemből, meg még egy ráadás, az már szinte semmi.

A lakást újra kiadják, jönnek az érdeklődők, a tegnapi két csajra a lakótársam szokás szerint rá is nyomult, mondjuk tényleg jól csinálta, reggel jöttek, velünk reggeliztek, sokat nevetgéltünk, megnéztük azt a dán sorozatot, amiben a lakótársam játszik, tényleg jó volt (erről se meséltem még, mindegy…), aztán a csajok teljesen le voltak nyűgözve a sráctól, örömmel meg is adták a telefonszámaikat. A lakótársam pedig lerakta a két számot az asztalra, megjegyezte, hogy a szőkének fantasztikus feneke volt, és abban a pillanatban elfelejtette őket.

Már koncertre se fogok többet menni, most ugyanis nincs mire. A Converge volt az utolsó, amit odahaza 15-én még megnézhettek, de erről nem írok külön, mert szerintem úgyse érdekel senkit. Annyiban volt különleges, ami otthon nem lesz, hogy itt a kifejezetten nagyon kemény és nehezen befogadható Converge előtt fellépett a viszonylag populárisabb Parkway Drive, (akik BP-re már nem mennek), ezért a koncerten rengeteg 18 éves kisfiú és kislány volt, rengeteg tetoválással és piercinggel, akik aztán a Converge alatt el is tűntek gyorsan… Furcsa volt öregnek érezni magam. Ja, és a környéken épp valami tüntetés volt, ezért a gyülekező hardcore-rajongók közül sokan megbánták, hogy a Terror nevű zenekar pólóját választották felvenni, (fekete ruhák, a pólón nagy betűkkel: TERROR) mert a rohamrendőrök végigmotozták őket, be a rendőrautóba, igazoltatás, betelefonálás a központba, aztán további szép estét kívánva útjukra engedték őket.

Asszem majd írok arról, hogy milyen volt az egyetem, az talán érdekes lehet, meg a német kolonializmusról is régóta tervezek írni, csak az kemény dió, meg még lesz valami arról, hogy szakmailag mik kezdtek el érdekelni. Meg írok majd arról, hogy milyen vicces, hogy a táskaiparban régen a levetett állatbőr számított luxus-alapanyagnak, most meg a levetett teherautó-ponyva.

És igen, lesz Manu Chao a Szigeten. Ez a lehető legjobb dolog, ami a Szigeten előfordulhat. Akik nem ismerik a koncertjeit, azoknak nagy meglepetés lesz - a legintenzívebb koncert lesz a Nagyszínpadon, ezt borítékolom. Sokan csalódni fognak benne, nem az a cuki srác lesz, akit a Clandestinoról ismer mindenki, hanem gyors, nagyon gyors ska, punk, rock, ugrálás megállás nélkül, na jó, néha rövid reggae-pihenőkkel. Kétszer láttam már, és másodszorra is meglepődtem, hogy basszus, ez mennyire pörgős…Akik ismerik a koncertlemezt, azok talán sejtik, de az egy harmada volt a teljes koncertnek, és az intenzív részeket vágták ki, mert a szobában hallgatva már-már monotonnak tűnik. De élőben… (Emlékszem, a pesti koncert előtt kiadtak egy sajtóközleményt, hogy miért nem lesz Kiss Erzsi Zene-koncert előtte “félreértés volt előzenekart szervezni, a zenekar ugyanis a koncertjeiket háromórásra tervezi”. Nem gyanús, hogy az egyetlen luk a programban a Manu Chao előtt van? Simán el tudom képzelni, hogy két blokkot kérnek…)

Kíváncsi vagyok, ha hazamegyek, mit fogtok mondani, mennyit változtam. Ezt egyedül nem tudom megítélni.

bps

Utoljára egy éve vettem egyirányú repülőjegyet. Gondoltam ezt rögzítem. Mi lesz itt, ajjaj. Július utolsó napjára szól, reggel 6:20-ra. Ez még a kisebbik baj. De az a helyzet, hogy az elmúlt 10 hónapban nagyon megszoktam, hogy itt van a tévétorony a tetők felett. Nehéz lesz nélküle.

Az egyetem egy hatalmas zöldövezetben fekszik, kétszáz épület, pár száz hektáron szétszórva. A menzáról kifelé jövet az ember egy almafákkal borított rétre ér. Én is itt voltam ma, amikor egyszer csak megjelent az egyetem felett egy mentőhelikopter. Gondoltam, milyen vicces lenne, ha pont itt az almafák között akarna leszállni - szóval annak és rendje módja szerint le is szállt az almafák közötti rétre. A diákok pofákat vágva felálltak a gyepről, majd a kisebb fajta szélviharnak köszönhetően gyorsan lehúztak a rétről. A mentősök persze előadták, hogy akció van, kiugrottak a gépből, aztán… Aztán nem történt semmi. Rövid tétovázás után két mentős elindult valamerre, de nyugis tempóban. A diákok persze elkezdték fényképezni a helikoptert, nem jár minden nap ilyen az egyetem kertjében. Aztán megjelent egy rendőrautó, tök véletlenül. Ők is előadták, hogy akció van: a helikopter-pilótával komoly beszélgetésbe elegyedtek, aki végül otthagyta a gépet, és elgyalogolt a közelben álló rendőrautóhoz. A diákok erre felbátorodtak, odamentek a géphez, benéztek, a rotorját próbálták elérni. Akkor füttyentett a pilóta a távolból, hogy ne szedjék már szét, a diákok ijedten spricceltek el. Nagyon kedélyes volt, mert az akcióból nem lett semmi, csak abszurd volt az egész. Én közben a fűben ülve olvastam a kötelezőt…

Ekkor megjelent az egyetem gondnoka, valami szürkés-kék ruhás csávó, aki valami hihetetlen képett vágott. Gondolom alapvetően az a dolga, hogy a diákokat fegyelmezze, ne vigyék ki a menza-kaját a kertbe, ne rendetlenkedjenek, ne szedjék le a fáról az almát, stb. És ott talál a gyep közepén egy üres helikoptert. “Na ezt meg ki a f*sz rakta ide???” Kábé ez volt az arcára írva, zseniális volt. Nem látta a pilótát, ezért azt hitte, ő volt az illetékes elvtárs, és a jól szervezett munkanapjában ez nem volt benne…

Aztán a bevetés fél óra lézengés után a végéhez közeledett, a mentősök komótosan megjelentek, bekapcsolták a hajtóművet, a rendőröket megkérték, hogy tereljék arrébb a diákokat, (hadd érezzék fontosnak magukat). Felszállt a gép, a rendőrök futottak a sapkájuk után, a gondnok meg gyorsan megnézte, nem tették-e tönkre a gyepet.

A felszálló helikopternél kecsesebb és lenyűgözőbb dolgot ritkán látni.

Na, szép, mondhatom. Épp a blogomon számolgatok be arról, hogy nagy változások előtt áll a “publishing”, és tessék.

Idáig nem nagyon emlegettem, de az ösztöndíjam kapcsán részt kell venni egy projektben, valamit le kell rakni az asztalra, ha már ennyi sok pénzt ránk pazaroltak. Mi hatan dolgozunk együtt, egy kiadványt terveztünk összerakni, ami különböző szövegeket tartalmazott volna a médiamanipuláció témájában. Főleg a fényképek témája lett volna a központi szál, történelmi példák a fotómanipulációra, mint politikai eszközre, valamint mai példák is: az orosz média például még mindig ezer csemegével szolgál a témában. Lett volna egy külön szekció a sokkoló képek működési mechanizmusáról, az is nagyon izgalmas téma - kinek áll érdekében, hogyan hatnak, jó-e, kell-e, stb. Én még írtam volna egy picit az új médiákról, hogy mekkora változás lesz, ha az öt ember által ellenőrzött (fotós, újságíró, képszerkesztő, rovatvezető, főszerkesztő), profik által készített sajtófotók helyett ellenőrizhetetlen lesz (lett) a fényképek nyilvánosságra hozatala.

Na mindegy, most nem ez az érdekes, hanem az, hogy mégsem lesz kiadvány, digitális formában jelenik csak meg, mert nem akarnak annyi pénzt adni rá. Ezt tegnap közölték velünk, én ezt kicsit későinek éreztem, de legalább most egy furcsa játékba kell belemenjek: azt a kiadványt, amit papírra terveztem, és már majdnem kész volt, azt most át kell alakítsam, képernyőre, digitálissá. A szövegek, a témák már kész vannak, de teljesen más feldolgozás lesz szükséges. Ez a része nagyon érdekel, így most viszonylag lelkes vagyok.Idáig az volt a gondom, hogy nekem semmi újat nem adott a projekt, mondjuk úgy, hogy szakmai szempontból elég unalmas volt, mert a többiek nem társadalomtudomány-szakosak, és nem volt semmi előismeretük a témában. Ezért komoly dolgokba nem is lehetett belefogni, kifejezetten nem-szakmainak kellett lenni (nem utolsósorban az elképesztően buta ukrán és belorusz csajoknak köszönhetően).

Így viszont a végén nekem is izgalmas lesz, pont olyan téma kerül elő, ami engem is kifejezetten érdekel. Hogyan lesz a hagyományos papír-alapú tartalomból digitális, és milyen műfaji különbségek vannak.

És egy link, egy érdekes blog: print is dead. http://printisdeadblog.com/

Még nem is mutattam képet a lakótársamról. Íme, egy videó a múlt heti erasmusos partiról, ahova végül elhívott, hogy ismerkedjek én is lányokkal. 1:47-1:45-nél látható a lakótársam. Érdekes módon alig voltak lányok. És a sörömet is kiborítottam. Így megy ez. 

Augusztus nyolcadikán lesz az esküvőm. Alig másfél hónap. Onnantól kezdve nem csajozom, ígérem. Igaz, most se csajozok, csak szeretek csajokról beszélni. Minden csajt fel akarok szedni. Nem tudom mi lesz az esküvő után. Semmi kedvem hozzá, az apám találta ki az egészet. Ha megmondanám, hogy elegem van a hülye iráni szokásokból, és végre dánként akarnék élni, rögtön kitagadna, akkor meg fújtak az egyetemnek, meg a könnyű életemnek. Akkor ma se heverésztem volna egész nap a tévé előtt. Akkor ma se hozattam volna pizzát ebédre.

Fura ez a város. Sok a csaj, ez király. De talán túl sokat fekszem otthon a tévé előtt, néha az az érzésem, nem láttam még semmit a városból. Mondjuk múzeumba soha nem mennék - bár talán ott is vannak jó csajok. Ki tudja. Na, este megint lesz meccs, akkor megint nem kell a tévé előtt unatkoznom. Mondjuk akkor is a tévé előtt fogok feküdni, de talán jobb lesz. Addig is bekapcsolom ezt a menő kis hip-hop lemezt. Az a címe, hogy Gigolo Jesus. A Gigolo az király. Vicces, néha hívogatnak csajok, vagy megadják a telefonszámukat, de igazából nem érdekel. Ha ők akarnak, az uncsi. Ha én akarom őket, abban van a kaland. Még 8 hetem van. Aztán ülhetek végre otthon, és nézhetek tévét kedvemre. Akkortól már takarítanom se kell a szobámban. Király lesz.

Fájdalom. A Hamburger Bahnhof aktuális nagykiállítása. A múzeum kortárs művészeti múzeumként funkcionál, a kiállítás viszont túlmutat a kortárs művészet határain. A fájdalmat tudományosan, kult-antro szemszögből és a művészet felől egyszerre közelíti meg, egyaránt vannak eredeti Dürer-metszetek, Krisztus a kereszten, különböző évszázadokból, de vannak orvosi eszközök, formalinban úszó testrészek, és kortárs képzőművészek alkotásai valamint egyéb installációk. Az tetszett benne, hogy megmutatta, a kortárs múzeumok mennyire elszakadtak a valóságtól, mennyire szemellenzősen gondolkodnak, amikor azt hirdetik, hogy lépjünk át határokat. Ez a kiállítás egy remek ellenpéldája volt mindennek. A fájdalmat sokkal jobban lehet ezekből a különféle irányokból egyszerre megközelíteni. A nyugati gondolkodásban központi szerepe van: a kereszténységben a hit egyik központi eleme, Krisztus szenvedése, Mária hét fájdalma, a mártírok, az aszkézis, ésatöbbi… És az orvostudománynak is van mit mondania a témáról. Nem is tudtam például, hogy anno mekkora viták voltak az érzéstelenítések kapcsán, mondván, hogy az ember arra született, hogy fájdalmakat érezzen, és ezt nem etikus kikerülni. Másrészt nem etikus az se, hogy az érzéstelenített ember elveszti emberi méltóságát, és az orvossal való elképesztően intim viszonyát is.

A rengeteg hegyes, recés, éles, és egyszerűen hatalmasan nagy orvosi eszköz látványa nekem mondjuk a legtökéletesebb képe volt a fájdalomnak, valahogy a művészek ebben lemaradtak. Egy Szent Sebestyén persze ma már nem jelent semmit, de egy Francis Bacon se tudja a késeket utolérni. Egyedül Schwarzkogler jöhet ugye szóba, aki vagy levágta vagy nem, nem is tudom…

És érdekesek voltak az installációk, például az a terem, ahová csak előzetes felkészítés után engedtek be, bent hatalmas szél fújt, gépek dübörögtek, vaslemezek mozogtak, és a szűk térben kifejezetten zavarbaejtő élmény volt. Vagy a Painstation nevű játékgép, amivel nem játszottam, mert nem volt kedvem égési sérüléseket szerezni minden elvesztett menet után…

Mondjuk számomra világos, hogy kevés olyan téma van, amit hasonlóképpen sokoldalúan lehetne bemutatni, de mindenesetre azt jól példázta, hogy a kortárs múzeumban nem csak műalkotások kaphatnak helyet. Valamint ismét ékes bizonyítékát láttam annak, hogy a kortárs műalkotások egyre kevésbé hoznak lázba. Szerdán elmehetnék az ötévente megrendezésre kerülő kortárs művészeti összejövetelre, a kasseli Documentára. Nem megyek el.

A nemrég elhunyt Jason Rhoades egy középkategóriás képzőművész volt. A Hamburger Bahnhofban van egy retrospektív kiállítása, a hatalmas hangár közepén egy installáció, amelynek központi eleme két sor játékautomata. Nagyon közel állnak egymáshoz, szerintem olyan 60 centire saccolnám, mint egy nagyon fura, nagyon japán játékbarlangban. A játékosok így nem is igazán férnek el egymástól, a testek egymáshoz érnek, máshol is így kéne csinálni Annyira vicces, hogy a múzeumlátogató fiatalokat mivel lehet leginkább bevonni, interaktívvá tenni: játékautomatákkal. Akkora nyüzsi volt, hogy néha várni kellett az egyébként tökéletesen üres múzeumban egy jobb játékra. És a játékok! Micsoda klasszikusok vannak ott, hihetetlen! A világ első játékautomatája, a Pong (kb ping-pong, de a faltörőre is hasonlít, de egy ősrégi ócska fekete-fehér képernyővel.) A két játékos két gombot csavargat, mintha egy régi rádiót kellene hangolni, és a pingpongütő kifejezetten pontatlanul reagál mindenre… Aztán a személyes kedvencem, a Space Invaders. Hihetetlen, hogy játszhattam vele, egy élő legenda, egyébként a világ második játékautomatája, 1978-ból. A monitor fordítva fekszik a dobozban, egy ferde tükröt néz a játékos, amin látszik a tévé. És a Pacman. Azzal volt a legjobb játszani, be kell valljam. Annak már joystickje is van, ezért nagyon könnyű irányítani, nagyon pontosan reagál, már nemcsak két irány a fontos, hanem négy, és nagyon pörgős játék. Tudom, hogy pont beleestem abba a hibába, hogy reflektálatlanul hagytam magam lenyűgözni a játékok által egy múzeumban, de ha már a múzeum manapság határátlépésről és interaktivitásról szól, és pláne figyelembe véve azt, hogy én már sok vicces dolgot csináltam múzeumokban (például a kedvenc művészem installációjából elhoztam egy darabot…szerintem kifejezetten jó ötletnek tartaná), szerintem ez belefér. Much love, Jason Rhoades.