lost in moments

most találtam ezt a képet arról a bizonyos zenészről, akit én annyira bírok, és akivel New Yorkban “találkoztam”, ha csak egy autogram és fél perc small talk erejéig is.

a perdition city az egy lemezének a címe - a lemez egy nagyon nagy, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan és idegen város hangulatát örökíti meg, és eléggé a hangulatra megy rá (alcíme: soundtrack to an interior film).

New York pont ilyen volt, és még mindig elszórakoztat a gondolat, hogy a képen szereplő úrral egy napon mászkáltunk a város utcáin, ahol mindketten idegenek voltunk, minden sarok egy új élményt jelentett mindkettőnknek, én persze direkt ezt a lemezt hallgattam, mert ez számomra a legjobb utazós/városfelfedezős zene. De akkor abba nem is gondoltam bele, hogy ő meg ebben a pólóban egy pár sarokkal arrébb van (a kép a Times Square közelében készült).

Na igazából csak ide akartam rakni ezt a képet, aztán gondoltam leírom, mi ugrik be nekem róla.

mostanában nincs kedvem/időm hosszú és értelmes bejegyzéseket írni. viszont elkezdtem egy másik “blogot”, ahol csak összegyűjtöm azokat a linkeket (főleg képeket), amiket a neten találok, és valamiért megtetszenek. a linket berakom oldalra is, ti pedig, ha gondoljátok, tegyétek be a readeretekbe (milyen retekbe?…)

képek, képaláírások, linkek, ennyi az egész. megpróbálok egy kis szépséget csempészni a külvilágba

untitled no. 2

Húgom filmszakos, az ELTÉ-n szünet van, ez a legjobb alkalom arra, hogy belevesse magát a filmezésbe. Mivel mindenki ilyenkor filmez, legtöbbször nem is a saját cuccain dolgozik, hanem segít másoknak, a filmezés nem egy szóló műfaj (és aztán mások is segítenek neki, bizony.) Szóval a húgom vagy lámpákat tart, vagy vakukat süt el, vagy cipekedik, vagy vág, vagy kamerát nyomogat, vagy nyersanyagok hosszú óráit nézi végig, vagy külső merevlemezekkel szaladgál a városban rendezőtől vágóig és egyáltalán össze-vissza. Nekem meg nagyon tetszik az egész, tök jó nézni, hogy ennyire komolyan veszi a dolgokat, és ennyire profi módon dolgoznak kis csapatokban. Asszem egyébként legjobban az operatőr-része tetszik neki, persze lehet, hogy tévedek. Kedvenc operatőre persze a svéd Sven Nykvist, aki Ingmar Bergmannak volt legendás operatőr-társa. A svédek azóta is nagyon jók ilyen operatőr-cuccokban, muszáj is belinkelnem az egyik kedvenc svéd videoklipemet…: This year, the Academy Award for Best Cinematography goes to the Hellacopters. Küldöm a húgomnak, és mindenkinek, aki szereti a kifinomult operatőri munkákat…  

Most elvileg olvasok, de elkalandozik a figyelmem, leginkább két irányba. Fél szemmel a blog új külsejét szokom, igyekszem a látómezőm perifériájába rakni a gépet, hogy néha rápillanthassak, tetszik-e, illetve hátha a tudatalattimban egyszer csak összeáll, hogy milyen úgy egészben a kinézete, anélkül, hogy a részleteit nézném. Ez volt a személyes-érdektelen rész. A másik elkalandozás pedig abból áll, hogy négypercenként rákattintok a replay-re a következő videón. Ha viszont kirakom ide a videót, akkor csak egy helyre kell elkalandozzak, plusz ti is megnézhetitek. Nem a klip az izgi, gondolom a filmet sokan ismeritek, de a zene nekem most nagyon bejön. Egy átlagos teljesen ismeretlen amerikai zenekar, aki egyébként keményebb és komplexebb zenét játszik, nem is olyan jók, de egyszer szerencséjük volt, és megírták a My (fucking) deer hunter című számot. Enjoy.

Namostakkor. Egyrészt lecseréltem a blogom külsejét, persze egyáltalán nem tetszik annyira, de majd talán még kitalálok valamit. Addig is azzal nyugtatom magam, hogy ezt a blogot már úgyis csak valami RSS-olvasóval olvassátok, úgyhogy tök mindegy, hogy hogy néz ki az oldal.
És amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nem tudom, hogy néz ki a blogom, ha RSS-olvasóval olvassák, azaz nem tudom, hogy ha berakok egy képet, az hova csúszik el, mekkorára lesz összenyomva, stb. Ebből logikusan következett, hogy már fel is iratkoztam a saját blogom feedjére. Így most körbeér az egész folyamat. Írok valamit, majd el is olvasom, hogy mit írok. Praktikus.

Ja, meg elkezdtem használni valami béna bloggoló-programot, így nem kell bejelentkeznem a lassú wordpress-szerverre, hanem itt gyorsan megcsinálom a gépemen futó programmal, és elküldöm (majd pedig elolvasom). Ennyit arról, hogy a web-alkalmazások korát éljük.

Végül meg kell jegyeznem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy miről akarok írni. Nem tudom, mit csináljak ezzel a bloggal. Vagy befejezem, és elkönyvelem, hogy ez volt a berlini blog, vagy elkezdek összegyűjteni mindenféle érdekességet a webről, és azokat ide berakom, kicsit a véleményemmel együtt, vagy pedig valami szélsőségesen személyes hangnemet ütök meg, és mindenről beszámolok, ami velem történik. Egyik se jó. Amíg nem találok ki semmit, addig nem nagyon fogok írogatni. Maradjunk ennyiben.

Végignéztem a blogrollt, kiknek a blogjai sorakoznak itt oldalt, és igen, szomorú. Azok írtak blogot, akik külföldön voltak, és amint hazajöttek, abbahagyták (vagy még előtte). Úgyhogy most én is leveszem a blogrollt, mert nem működő blogokat nem érdemes olvasni, illetve oda kéne írni mellé, hogy archívum. Aztán talán szeptembertől újra elindul a blogírás, új formákat öltenek a blogok, akkor majd újra belinkelem őket. Elnézést kérek attól a két emberől, akinek most a működő blogját tüntetem el, majd szeptemberben visszakerülnek ők is:

Judy: http://judyjudy.blogspot.com

Zazie: http://globlog.blog.com

Na meg FSJ, az ál-CEO, a Dear Leader, aki pihenés nélkül is working to restore a sense of childlike wonder to our lives:

http://fakesteve.blogspot.com

(ide is be kell szúrnom egy bps-t. az utóbbi időben több kommentet is kaptam, amik arról tanúskodnak, hogy az emberek nem érzik az iróniát a sorok között. mondjuk az is igaz, hogy az iróniát az elmúlt akárhány hónapban inkább kerültem, most egy ideje meg elkezdtem. nem tudom mit jelent. fel kell keresnem a pszichológusomat. a múltkor valakinek azt mondta, többször mondjuk a szeretteinknek, hogy szeretjük őket. szeretteim, szeretlek titeket.)

(Kedves első látogatók: nem, ezek nem a mai hírek.)

Igazából nem tudok napirendre térni afelett, hogy valakik rendszeresen (kétnaponta) a “mai hírek” keresőszóval jutnak el a blogomra. Mindenesetre sokat tanultam belőle, pontosabban elég jól látom, hogy milyen gyerekcipőben jár még az internet. Eleinte a felhasználókat okoltam, hogy gondolhatják, hogy ez így működik, mai hírek, google, eredmény: a mai hírek. De aztán jobban belegondolva úgy gondolom, a hiba az internetben van.

(off: a Type O Negative a világ legironikusabb zenekara, a weboldaluk címe: Type O Negative official computer email page. Zseniális.)

(off 2: Azt már megszoktam, hogy a leglehetetlenebb keresőszavakkal találnak el hozzám. Favorit még az “erőszakos történetek”, “vicces zene”, “sexy jpg”, “berlin képek” vagy a “masai gyógycipő”. Listát kéne írnom.)

Mi a tanulság? A szemantikus web, mi más Az pedig azt jelenti, hogy a tartalmakhoz jelentések vannak kapcsolva, amiket a keresők, vagy bármilyen intelligens programok fel tudnak dolgozni (mintha értenék őket). Tehát ha beírom a keresőbe, hogy mai hírek, akkor nem egy blog fog harmadik helyen szerepelni, hanem mondjuk hírek. Mai hírek. Azaz a kereső nemcsak linkek, tehát szavak alapján lát kapcsolatot, hanem azok jelentései alapján. Ha nekem Marx művei kellenek, akkor a “Marx művei” keresőszóra azok fognak előjönni - nem úgy, mint most. Ehhez az kell, hogy minden tartalmat felcímkézzünk, mondhatni jelentéseket kell adni nekik, hogy a keresők is értsék azokat.

Ezt szokták néha web 3.0 -nak hívni, és rengeteg szabvány és adat kell a megvalósításához. Sokkal nehezebb lesz megcsinálni, mint a web2.0-át, mert az nagyjából spontán alakult ki. A jelentéseket viszont baromi nehéz lesz érthetően megcsinálni. Az amerikaiak persze még nem is gondoltak a kulturális különbségekre, ők úgy gondolják, hogy mindent amerikaiul kell leírni, de ez igen macerás kérdés lesz.

Két opció van. Vagy mégis elméleti nyelvészetből írom a francia szakos szakdolgozatomat, arról, hogy hogyan alkotunk mi jelentéseket, és hogyan alkothatnánk jelentéseket a számítógépes nyelvekben, vagy pedig nem, és akkor marad a trubadúrköltészet, mint az európai integráció előhírnöke, öööö, ezen még gondolkodom.

Mostanában nem nyűgöz le a blogírás. Igaz, nem is vagyok Berlinben, ami idáig az alibi volt, vagy a tárgy, amiről írok. Most Budapesten vagyok. Úgyhogy nincs miről írnom. Szombaton megyek vissza Berlinbe. Akkor folytatom.

Ezúton köszöntöm azt a kollegát, aki a “wordpress foto” keresőszavakat beütve jutott el a blogra.

egyes nézőpontok szerint abban rejlik, hogy a hatalom, legyen az gazdasági vagy politikai, tiszteli a polgárokban a vásárlóerejüket. Ezért beszélhetünk a fejlett kapitalista országokban emberi jogokról, jogállamról, ilyenekről. És minél nagyobb egy társadalom vásárlóereje, annál inkább tiszteletben tartják a polgárok jogait. Akié a pénz, azé a riszpekt. A háború nem előnyös fejlett kapitalista országok között, mert visszaveti a vásárlóerőt.

Eddig három példa van csak arra, hogy háború tört ki olyan országok között, ahol McDonald’s éttermek vannak. Jugoszlávia bombázása az egyik.

És továbbra is az a véleményem, hogy a vásárlóerő növelése jót tenne rengeteg fegyveres-nacionalista konfliktusnak. Fektessünk be a konfliktus felé csúszó országokban, hogy elkerüljük a reménytelenséget, ami a a radikalizmus táptalaja. Ez az én Marshall-tervem. Beszélnem kéne Bill Gates-szel.