lost in moments

Adam Smith leírta, hogy hogyan működik elméletileg a kapitalizmus - enyhén utópikusan, és nagyban leegyszerűsítve. Marx a gyakorlatból kiindulva leírta, hogy ez elméletileg nem működhet így, és hogy rengeteg ellentmondás van a rendszeren belül. Manuel Castells leírta, hogy hogyan működik elméletileg az információs társadalom - enyhén utópikusan, és nagyban leegyszerűsítve. Április huszonötödikén pedig leadom a szakdolgozatom, az információs társadalom szerkezeti korlátairól itt Európában, és arról, hogy a valóságból kiindulva rengeteg ellentmondásra akadunk, amit Castells azért onnan Kaliforniából nézve eléggé elkent.

Asszem ha ebből a logikai sorból kiindulva kezdem el, nagy pofáraesés lesz belőle. Nem biztos, hogy meg kéne váltani a világot. De azért szeretnék valami izgalmasat kihozni belőle. Mint már annyi mindenből…

Kínában évente 40.000 designer diplomázik. Vicces, nem?

Az egyetem egy hatalmas zöldövezetben fekszik, kétszáz épület, pár száz hektáron szétszórva. A menzáról kifelé jövet az ember egy almafákkal borított rétre ér. Én is itt voltam ma, amikor egyszer csak megjelent az egyetem felett egy mentőhelikopter. Gondoltam, milyen vicces lenne, ha pont itt az almafák között akarna leszállni - szóval annak és rendje módja szerint le is szállt az almafák közötti rétre. A diákok pofákat vágva felálltak a gyepről, majd a kisebb fajta szélviharnak köszönhetően gyorsan lehúztak a rétről. A mentősök persze előadták, hogy akció van, kiugrottak a gépből, aztán… Aztán nem történt semmi. Rövid tétovázás után két mentős elindult valamerre, de nyugis tempóban. A diákok persze elkezdték fényképezni a helikoptert, nem jár minden nap ilyen az egyetem kertjében. Aztán megjelent egy rendőrautó, tök véletlenül. Ők is előadták, hogy akció van: a helikopter-pilótával komoly beszélgetésbe elegyedtek, aki végül otthagyta a gépet, és elgyalogolt a közelben álló rendőrautóhoz. A diákok erre felbátorodtak, odamentek a géphez, benéztek, a rotorját próbálták elérni. Akkor füttyentett a pilóta a távolból, hogy ne szedjék már szét, a diákok ijedten spricceltek el. Nagyon kedélyes volt, mert az akcióból nem lett semmi, csak abszurd volt az egész. Én közben a fűben ülve olvastam a kötelezőt…

Ekkor megjelent az egyetem gondnoka, valami szürkés-kék ruhás csávó, aki valami hihetetlen képett vágott. Gondolom alapvetően az a dolga, hogy a diákokat fegyelmezze, ne vigyék ki a menza-kaját a kertbe, ne rendetlenkedjenek, ne szedjék le a fáról az almát, stb. És ott talál a gyep közepén egy üres helikoptert. “Na ezt meg ki a f*sz rakta ide???” Kábé ez volt az arcára írva, zseniális volt. Nem látta a pilótát, ezért azt hitte, ő volt az illetékes elvtárs, és a jól szervezett munkanapjában ez nem volt benne…

Aztán a bevetés fél óra lézengés után a végéhez közeledett, a mentősök komótosan megjelentek, bekapcsolták a hajtóművet, a rendőröket megkérték, hogy tereljék arrébb a diákokat, (hadd érezzék fontosnak magukat). Felszállt a gép, a rendőrök futottak a sapkájuk után, a gondnok meg gyorsan megnézte, nem tették-e tönkre a gyepet.

A felszálló helikopternél kecsesebb és lenyűgözőbb dolgot ritkán látni.

A mai nap vizsgáztam európai közösségi jogból, a tankönyvben a következő dolgokat olvastam az EU-ról, éppen “A polgár és az Unió kapcsolata, polgárközeliség” fejezetben: (idézetek következnek, Kaponyi Erzsébet: Európai Közösségi Jog, 272-273. oldal)
…figyelemmel kíséri, véleményeket dolgoz ki, javaslata alapján, konzultációt követően, figyelembe vesznek, éves jelentést nyújt be, iránymutatások fényében, ajánlásokat tehet, vizsgálat eredményei alapján, célszerűnek tartja, növelését elősegítő, irányelvek megállapításával, feladatának teljesítése során, x ajánlása alapján y ajánlásokat tehet z számára…és így tovább, és egy csak egy aprócska fejezet volt.
Ma reggel (igen, a vizsga előtt…) olvastam egy cikket a Time magazin eheti számában a 37signals nevű cégről, ami a fenti filozófia, vagy minek lehet egyáltalán nevezni az ilyet, szóval ennek szöges ellentétéről. Egy nyolcfős cég, igazából mindegy, mivel foglalkoznak, egyébként szoftvereket fejlesztenek, négy arc Chicagoban, a többiek mind más városban. Nincs konferenciatermük. Nem tartanak meetingeket. Dolgoznak. Egyszerűen, szépen, hatékonyan. Csak úgy kommunikálnak egymással, hogy ne rabolják egymás idejét. Mindenki akkor dolgozik, amikor ő jónak látja. Ha valaki éjszaka szeret dolgozni, akkor éjszaka teszi azt, ha reggel, akkor reggel. Nem akarják növelni a csapatot. Minden egyes hozzáadott ember csak bonyolítaná a munkát. Olyan emberek számára találnak ki szoftvereket, akik hozzájuk hasonló méretű vállalkozásokkal - és problémákkal - rendelkeznek, - tehát végülis a saját problémáikat oldják meg, és a megoldásaikat eladják másoknak. Árad belőlük a fiatalosság, a lendület, a frissesség.
Van egy bájosan naiv, de azért zseniális könyvük (online elolvasható itt) arról, hogy szerintük hogyan kell szoftvert fejleszteni, de számomra a hozzáállásuk az érdekes, ezért annak is ajánlom a kattintást, akit csak az érdekel, hogyan lehet az egyszerűségre, a lényegre törekedve szép és hatékony dolgokat létrehozni.

Még nem meséltem, hogy a második félévben az egyetemi sport keretében elkezdtem aikidózni. Ugyanez a filozófia. Kicsi, egyszerű mozdulatok, kevés energiabefektetés, szépen, de lendületesen megoldani a problémát. Ezzel szemben a karate: törjük el a másik csontját…

Régebben az hittem, az EU-nál vagy az UNESCO-nál szeretnék dolgozni, mert ott megvannak a megfelelő eszközök arra, hogy érdemi munkát végezzenek. Az elmúlt hónapokban egyrészt az egyetemen rengeteget tanultam különféle nemzetközi szervezetekről, az EU-ról, satöbbi, másrészt megismerkedtem egy új világgal, azzal amire a 37signals az egyik legjobb példa. Annyira sokkal jobb az utóbbi… Meggondoltam magam, csak olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol ezt az utóbbi munkamódszert meg lehet valósítani (ahol, khm, van tere az innovációnak). Vagy megvárom, míg az EU megreformálódik. Adok neki két évet. Hmm.

(Kicsit hezitálva ugyan, de iderakok egy linket, egy kétperces reklámfilm a 37signals-ról, nagyon szép, tömör összefoglalása annak, hogy hogyan dolgoznak, milyen környezetben, milyen hozzáállással…rám nagyon nagy hatással volt ez a kis reklám, akit érdekel, az kattintson, és vonja le belőle a reklámdumát.)

Furcsa, de nekem csak most kezdődik a második szemeszter. Most kezd letisztulni az órarendem, most kezdem megvásárolni a szöveggyűjteményeket, és most kezdem felvenni az egyetemi tempót.

Berlin fantasztikus mostanában. A tavasz gyönyörű, szuper idő van, mindenki a parkokban heverészik, én is. Kicsit újrakezdés-feelingem van, tanultam az első félévemből, nem is keveset, és most megpróbálom a hibáimat elkerülni, a jó dolgokat pedig még jobban csinálni. Nagyon szomorú lenne, ha csak egy szemesztert lennék itt, kicsit céltalan lenne. Olyan jó dolog, hogy most már tapasztalatokkal tele kezdem a másodikat, megvan a rutinom, kevesebb az akadály, ami elsőre nem jött össze, az most egyszerűnek tűnik.

Talán túl jó is itt. Nem reális. Nem nyomasztanak problémák, tele vagyok lelkesedéssel. Az első félévben azt hittem, hogy arról szól a külföldi félév, hogy a különböző akadályokat kell leküzdeni. Most a másodikban nem látok akadályokat. Nem kell a lakótársaimmal küzdeni, mert csak egy van, akivel teljesen jól kijövök. Nincsenek nyelvi nehézségeim se, nem izgulok, hogy úristen, csak nehogy kérdezzen tőlem valamit a tanár… Szívesen szóba állok bárkivel, és szívesen kezdek új dolgokba.

Na, a nagy újrakezdés-hangulatban kicseréltem a blog fejlécét is, átírtam az about-szöveget, és új fotókat raktam fel. A továbbiakban megpróbálok újabb témákat is bevonni, illetve egy kicsit komolyabban venni ezt az egész blogolást. Itt is tisztábban látom, miről szeretnék írni, és hogy igen, szeretném csinálni.

Tele vagyok tervekkel.

A Freie Universität Berlin egyik eldugott belső udvara. Imádom.