lost in moments

Na, szép, mondhatom. Épp a blogomon számolgatok be arról, hogy nagy változások előtt áll a “publishing”, és tessék.

Idáig nem nagyon emlegettem, de az ösztöndíjam kapcsán részt kell venni egy projektben, valamit le kell rakni az asztalra, ha már ennyi sok pénzt ránk pazaroltak. Mi hatan dolgozunk együtt, egy kiadványt terveztünk összerakni, ami különböző szövegeket tartalmazott volna a médiamanipuláció témájában. Főleg a fényképek témája lett volna a központi szál, történelmi példák a fotómanipulációra, mint politikai eszközre, valamint mai példák is: az orosz média például még mindig ezer csemegével szolgál a témában. Lett volna egy külön szekció a sokkoló képek működési mechanizmusáról, az is nagyon izgalmas téma - kinek áll érdekében, hogyan hatnak, jó-e, kell-e, stb. Én még írtam volna egy picit az új médiákról, hogy mekkora változás lesz, ha az öt ember által ellenőrzött (fotós, újságíró, képszerkesztő, rovatvezető, főszerkesztő), profik által készített sajtófotók helyett ellenőrizhetetlen lesz (lett) a fényképek nyilvánosságra hozatala.

Na mindegy, most nem ez az érdekes, hanem az, hogy mégsem lesz kiadvány, digitális formában jelenik csak meg, mert nem akarnak annyi pénzt adni rá. Ezt tegnap közölték velünk, én ezt kicsit későinek éreztem, de legalább most egy furcsa játékba kell belemenjek: azt a kiadványt, amit papírra terveztem, és már majdnem kész volt, azt most át kell alakítsam, képernyőre, digitálissá. A szövegek, a témák már kész vannak, de teljesen más feldolgozás lesz szükséges. Ez a része nagyon érdekel, így most viszonylag lelkes vagyok.Idáig az volt a gondom, hogy nekem semmi újat nem adott a projekt, mondjuk úgy, hogy szakmai szempontból elég unalmas volt, mert a többiek nem társadalomtudomány-szakosak, és nem volt semmi előismeretük a témában. Ezért komoly dolgokba nem is lehetett belefogni, kifejezetten nem-szakmainak kellett lenni (nem utolsósorban az elképesztően buta ukrán és belorusz csajoknak köszönhetően).

Így viszont a végén nekem is izgalmas lesz, pont olyan téma kerül elő, ami engem is kifejezetten érdekel. Hogyan lesz a hagyományos papír-alapú tartalomból digitális, és milyen műfaji különbségek vannak.

És egy link, egy érdekes blog: print is dead. http://printisdeadblog.com/

A hétvégén Wannsee-n voltunk a többi ösztöndíjassal, amolyan féléves értékelő-workshopon. A hétvége arra volt jó, hogy a már ismerős embereket kicsit több oldalról is megismerjem, és hát… durva volt.

Ugye az a kiindulópont, hogy mindenki kelet-európai, lengyelek, oroszok, stb. Ez azért fontos, mert mindenki szegény országból jön, és gazdag országban él (jelenleg). Az ösztöndíjunkat gazdag országból kapjuk, és őszintén szólva a pénz amit kapunk több mint elég. Az oroszok (+ukránok, és a belorusz és litván lány is) az otthoni átlagfizetés többszörösét kapják (majdnem négyszeresét). Ez idáig nagyon vidám dolog lenne…

…de az a durva, hogy a sok pénz miatt a legtöbben elképesztő spórolásba kezdenek. Iszonyatosan lepukkant albérletben laknak, például két ötvenéves munkanélkülivel, kb. egész héten tejfölös tésztát esznek, mert a menza drága (pedig nem), összeköltöznek ketten egy szobába (ami normális lenne, ha a koliban megengednék, de nem, úgyhogy trükközni kell…), stb. Egy lány hosszabb ideig átmeneti helyeken lakott, ami éppen összejött, és az értékeit a főpályaudvar csomagmegőrzőjében tartotta. Most a hétvégén az alapítvány fizette az esti büfét, ami ránk volt bízva, így hát sokan egyszerűen telepakolták a táskájukat borokkal, vitték haza. Sőt, üdítőkkel is, kis üveg kólákat vittek haza, és azt a pici tusfürdőt a fürdőszobából, ami egy fürdésre elég (ki tudja, lehet, hogy ha beosztják, négyre is elég).

És a legdurvább, hogy a koordinátorok mindenről tudnak, és szemet hunynak felette. Tudják, hogy nincsenek bejelentett lakcímeink, hogy egyetem helyett sokan dolgoznak, azaz nem járnak egyetemre, és hogy visszük haza a borokat a hűtőből.

A lengyelek, csehek, magyarok kevésbé. Itt látszik a jólétünk. Megengedhetjük magunknak, hogy ne kelljen megalázó módon éljünk Berlinben.

Nem vagyok egy tipikus együttműködős típus. Valahogy erre sosem éreztem rá igazán. De itt Berlinben nagyon rá vagyok kényszerítve arra, hogy teljesen eltérő beállítottságú emberekkel találjam meg a közös hangot, és a végén valami eredményt mutassunk fel. Ez azért sokkal nehezebb, mint csak úgy beszélgetni emberekkel, mert kőkemény kompromisszumokra vagyunk rákényszerítve.

Egyrészt ott vannak a kiselőadások, amit mindig párban tartunk. Oké, ilyet otthon is csináltam azért, de azért mégis más, amikor egy némettel, lengyellel, románnal vagy egy litvánnal kell együtt dolgozni, mert teljesen más a munkamódszerük. És azért nem könnyű megtalálni a közös hangot. De régebben egy kompromisszum nekem azt jelentette, hogy fel kell adni az elképzeléseimet, amit én egyébként egyáltalán nem szerettem. Most meg mintha kezdeném érezni, milyen is, amikor együtt alkotunk, azaz nem hozunk semmilyen kész ötletet, hanem leülünk egy papír elé, és megkérdezem, hogy na, hogy is legyen.

A posztmodern órán a tanár azzal kezdte, hogy a legnagyobb baj az egyetemmel, hogy mindenki egyedül végzi a dolgát, és hogy ennél sivárabb munkavégzési módszert el se tud képzelni. Szóval, hogy olvassunk együtt, tanuljunk együtt, ugyanazt a szöveget, persze. Ezt még nem próbáltam, de nagyon közel a pillanat. Érdekes módon először a számítógép kapcsán kezdett el érdekelni a dolog, tele van ma az internet collaborationnel meg sharinggel, de rájöttem, hogy személyesen még érdekesebb a dolog.

A legérdekesebb oldala persze a projektünk kapcsán bontakozik ki, amit az ösztöndíjunkhoz kell csinálni. Hat ember, öt országból, és ötféle szakon tanulunk, kémia, könyvtár, irodalom-történelem, fordítástudomány, nemzetközi tanulmányok, nem számítva az én esztétika szakomat, amit még nem árultam el senkinek.

És van egy projekt, ami csak a mi ötleteinknek lesz a közös eredője. Finoman fogalmazva egyáltalán nem találjuk a közös hangot, de úgy érzem, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy találjunk valami közös csapást. Este összeülünk, isszuk a pokoli erős orosz teát, cigifüst, papírok, tollak. És vitatkozunk, beszélünk, mesélünk, és persze közben ott van az alkotás izgalma. Listákat írunk, összegyűrjük, újrakezdjük, a két orosz vitatkozik, és így tovább.

Heideggernek van egy könyve, “Holzwege”. Magyarul Rejtekutak, angolul Off the beaten track. Mindkettő teljesen rossz fordítás. A Holzwege, amint az előszóban le is van írva, valami ilyesmit jelent: Van egy erdő, ahol fakitermelés folyik. A favágók elindulnak egy irányba, ahol elkezdik a munkát. Onnan út vezet visszafelé, amerre a faanyagot elszállítják, de előre nem. Az út persze elkezd nőni, előre, egyre mélyebbre az erdőbe, de igazából nem vezet sehová, csak oda, ahol az emberek éppen vannak.

Valahogy így érzem én is magam. Nem látunk előre, csak isszuk a teákat, és itt tartunk. Lassan megyünk előre az erdőben, néha tudósítások mennek vissza a nagyvilágba.