most találtam ezt a képet arról a bizonyos zenészről, akit én annyira bírok, és akivel New Yorkban “találkoztam”, ha csak egy autogram és fél perc small talk erejéig is.
a perdition city az egy lemezének a címe - a lemez egy nagyon nagy, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan és idegen város hangulatát örökíti meg, és eléggé a hangulatra megy rá (alcíme: soundtrack to an interior film).
New York pont ilyen volt, és még mindig elszórakoztat a gondolat, hogy a képen szereplő úrral egy napon mászkáltunk a város utcáin, ahol mindketten idegenek voltunk, minden sarok egy új élményt jelentett mindkettőnknek, én persze direkt ezt a lemezt hallgattam, mert ez számomra a legjobb utazós/városfelfedezős zene. De akkor abba nem is gondoltam bele, hogy ő meg ebben a pólóban egy pár sarokkal arrébb van (a kép a Times Square közelében készült).
Na igazából csak ide akartam rakni ezt a képet, aztán gondoltam leírom, mi ugrik be nekem róla.
Most elvileg olvasok, de elkalandozik a figyelmem, leginkább két irányba. Fél szemmel a blog új külsejét szokom, igyekszem a látómezőm perifériájába rakni a gépet, hogy néha rápillanthassak, tetszik-e, illetve hátha a tudatalattimban egyszer csak összeáll, hogy milyen úgy egészben a kinézete, anélkül, hogy a részleteit nézném. Ez volt a személyes-érdektelen rész. A másik elkalandozás pedig abból áll, hogy négypercenként rákattintok a replay-re a következő videón. Ha viszont kirakom ide a videót, akkor csak egy helyre kell elkalandozzak, plusz ti is megnézhetitek. Nem a klip az izgi, gondolom a filmet sokan ismeritek, de a zene nekem most nagyon bejön. Egy átlagos teljesen ismeretlen amerikai zenekar, aki egyébként keményebb és komplexebb zenét játszik, nem is olyan jók, de egyszer szerencséjük volt, és megírták a My (fucking) deer hunter című számot. Enjoy.
Vajon mekkora az esélye annak, hogy egy underground norvég elektro/avantgárd zenekar, amely soha nem ad koncerteket, úgy értve hogy soha-de-soha, a következő lemezét egy new yorki fellépéssel mutatja be?
Vajon mekkora az esélye, hogy ez a zenekar az általam egyik legnagyobbra tartott zenekar (többek között a blogom címét is tőlük nyúltam), az énekes-dalszerző arc személyes példaképem (még két ember van, akiről ezt elmondhatom), és én aznap este pont ott leszek?
Ugye semmi. Hát igen. És mégis
“It is hard. We know. Very advanced. A bona fide blow in the head. Lights out.”
Gondolom már annyit írtam Manu Chao-ról, hogy kíváncsiak vagytok, végül milyen volt a Szigeten. Jó. Lehet, hogy én elfogult vagyok, de az is lehet, hogy a koncert illett abba a képbe, ami nekem Manu Chao-ról a fejemben van. Akinek nem tetszett, annak talán mást jelent Manu Chao, és akkor meg én jártam jól, mert én jól éreztem magam. A koncertről: semmi újdonság. Senki extra-zenész nem jött, ez kár, és a műsoruk is ugyanaz volt, mint az elmúlt 4-5 évben bármikor. Aki meg akarja hallgatni a tegnapit, töltse le a 2003-as brüsszelit, és hallgassa meg a felét. Ugyanazzal kezdtek, ugyanazzal fejezték be, egy új szám se volt. Talán ezért is volt az, hogy amikor meghallottam az első hangokat, hihetetlen mosolygásba kezdtem, ami az utolsó percig kitartott. Na, hát a legpörgősebb, legeksztatikusabb zene, amit ismerek, ennyi.
Három évvel ezelőtt önkéntesként dolgoztam a belgiumi Floreffe-ben, a Festival Esperanzah-n. A fesztivált egy 800 éves történelemmel rendelkező kolostor területén rendezik meg, a kolostor egy meredek domb tetején fekszik, alatta folyik a Sambre. Nagyon szép hely, kicsit olyan a hangulata, mint a Művészetek Völgyének egyetlen falujáé. A fesztivál ötletgazdája igazából egy Manu Chao-rajongó, aki a fesztivál nevét is egy lemezcíméből…khm…nyúlta. Minden évben meg akarta hívni Manu Chao-t, de amikor ott voltam, ez eléggé esélytelennek tűnt, olyan pici a fesztivál, hogy hihetetlen, asszem egy hétvége alatt ötezer látogató volt, kétezer ember fér el a két színpad előtt. És nagyon örülök, hogy mégis összejött az álma, tegnap volt Manu Chao-koncert Floreffe-ben. Persze már régóta elfogytak a jegyek, elég zsúfolt lehetett ott a gondozott gyepen, a kolostor kertjében, ahol egyébként rózsabokrok vannak és egy páva. Szegény rózsabokrok… Francba, idén is mehettem volna önkéntesnek…
Az előbb írtam, hogy Manu Chao lemezen visszafogott zenét játszik, koncerten nem, és hogy ebből félreértések szoktak lenni, mert a rajongók nagyrésze csalódik a koncertben. Én persze nem tudom megmondani, hogy a Szigeten lesz-e egyáltalán Manu Chao (egyszer már meghirdették, de végül nem lett belőle semmi, talán három éve), vagy ha lesz, milyen lesz, de akit érdekel, az nézze meg ezt a videót, és majd meglátjuk. 2 perc reggae, 1 perc átvezetés, 6 perc ugrálás. Ezek az arányok egyébként korrektek egy teljes koncertre nézve is.
De Manu Chao mindig tartogat meglepetéseket. Az egész a zenekartól, a Radio Bemba Sound Systemtől függ, amelynek felállása turnéról turnéra változik. Barátok jönnek-mennek, vagy lesznek fúvósok, vagy nem, vagy lesz második énekes, vagy nem, ha lesz, az vagy arab, vagy fekete, vagy fehér lesz, vagy férfi vagy nő, vagy egy, vagy kettő vagy négy, vagy bármi. Mindegyikre volt már példa.
Szerdán kocerten voltam. Az Oxbow volt az előzenekar. Nem ismertem előtte, nem is voltak feltüntetve a kiírásokon, így nem is nézhettem utána. Egy átlagos rock-koncertnek indult. Aztán megjelent a színpadon egy jól öltözött, negyvenesnek kinéző fekete fazon, aki kifejezetten dekoncentráltan lépegetett a színpadon. Leesett, ő itt az énekes. Blues-os zene, oké, furcsa választás, de elmegy. Aztán. A fekete fazon levette a pólóját. Egy hihetetlen izmos ember, alaposan teletetoválva. Közben kezdett belelendülni az éneklésbe, egyre inkább elvesztette a kontrollt, hogy merre is van a közönség, összevissza támolygott, egyre félelmetesebb volt. Aztán amikor elővette a kését a zsebéből, mindenkiben megfagyott a vér. Elkezdte szabdalni a fehér nadrágját. Egy szál alsógatyában és atlétában nyomta a továbbiakban, alkalmanként határozott mozdulatokkal markolászta a farkát, volt, hogy a gatyájába nyúlt, és úgy. Fokozatosan egyre lenyűgözőbb lett. A zene, mint kiderült, kifejezetten száraz és súlyos volt, (tulajdonképpen a doom/sludge metal vonalon, érdeklődők kedvéért), a fazon meg olyan színpadi jelenlétet produkált, amilyet ritkán láttam idáig. Egy énekes, aki láthatóan teljesen gátlástalan, a csípőjét dobálja, a farkát markolássza, és láthatólag bárkit megverne a közönségből, kivéve azokat, akikkel a kedvét töltené. Nem szeretnék összefutni vele egy elhagyatott helyen…
A kedvenc zenekarom. Ismét egy olyan zenekar, akiket Budapesten nem láthattam volna (ez elég nyomasztó a következő évemre nézve). Szintén az ambient metal/poszt metal kategóriából. A műfajban utazó, említésre méltó zenekarok száma körülbelül hat-nyolc, ebből idén négyet láttam, persze mindet Berlinben. Hogy miért különleges számomra az Isis? Hát, talán mert ők alapították a műfajt az Oceanic című lemezükkel, amit amikor először meghallottam, majdnem két év szünet után újra megjött a kedvem rockzenét hallgatni. Lehet, hogy ez elcsépeltnek hangzik, de számomra ők voltak azok, akik újjáalkották a rockzenéről alkotott fogalmaimat. Amikor már kezdtem ráunni az egyébként kifejezetten igényes metálzenekarokra, jött az Isis, és egy végülis egyszerű hozzáállással újra visszaadták az érdeklődésemet - és ez a mai napig hihetetlennek tűnik számomra. Az Isis persze szokásos módon nem önmaga találta ki a dolgot, de mégis ő lett az, amelyik a legmagasabb szintre emelte. Nem újdonság, hogy nem a gyors zenével próbálunk intenzívek lenni. Hogy nem használunk szólózó gitárhősöket, hogy kicsit többet akarunk a kettő-négynél, a hosszú hajnál, meg az image-nél. Hogy megpróbálunk intelligensnek lenni, stb. Az Isis lett az egyik kedvenc zenekarom, pusztán azért is, mert az általam számon tartott tíz tökéletes (értsd: hibátlanul tökéletes) szám közül hármat (négyet?) ők írtak. Fantasztikusan megírt számok. Nagyon kitalált, minden részletében átgondolt zene, amely mégis teljesen zsigeri, egyáltalán nem mesterkélt. Nincsenek hagyományos dalszerkezetek, nincs refrén, nincs untig ismételt, fogós dallamvezetés. A 8-10 perces számok lassan építkeznek, visszafogott, csendes, finoman hullámzó lüktetések és sodró erejű hangorkánok váltják egymást. (Az óceán-hasonlat nem véletlen, igazából talán ezzel írható le a legjobban a zene.) A koncerten három gitár, egy basszusgitár, két szintetizátor és egy almás laptop gondoskodott a hangfolyam súlyáról. Ami azt jelenti, hogy elképesztően sok rétegből épül fel a zene, mondjuk a ritmusszekció és a gitárok három különböző lüktetésre játszanak, egyszerűen masszív az egész. Persze így nagyon vonzónak tűnhet, de azért tegyük hozzá, hogy ez nem Vangelis, ez egy metal-zenekar, tehát az intenzívet úgy kell érteni, hogy intenzív, dübörgő, fülsiketítően hangos, szörnyen tömör és súlyos… A koncert maga egy szünet nélküli hangfolyam, aminek teljesen átadja magát az ember. Teljesen. Nem kell félni, egy pillanat szünet se lesz, hibátlan minden. Mindenki körülöttem magába mélyedve, sokszor csukott szemmel áll. Becsukom a szemem, a zene teljesen körbevesz. Kinyitom a szemem. Rövid közjátékként a színpadon jobbról besétál egy grizzlimedve termetű, tetovált fekete alak, egy szál atlétában és fekete alsógatyában. A csípőjét ringatja, a farkát markolássza, és artikulátlanul üvölt a mikrofonba. De itt teljesen rendben volt már, régi ismerős. A ráadásban egy húszperces hangfolyam jön, amiben a legtökéletesebb szám egyes részletei tűnnek fel, egyfajta szabad improvizációval keverve. De a kedvenc számom a maga tökéletességében kimarad. A koncert végén a csípőmet ringatva, a zsebemet markolászva elindítom az iPodomat, és a hiányzó számmal tökéletessé teszem az estét. Furcsa, kellemes üresség van bennem. Felmegyek a házunk tetejére, és a Szépével dumálok a világ nagy dolgairól. Jó volt, na
Mike Patton és Christian Fennesz közös koncertje a berlini Volksbühnén, ma este. Ez lett a program, a politikai radikalizmus helyett az esztétikai radikalizmust választottam, nem először és nem utoljára (azaz nem mentem el Rostockba, hanem egy berlini színházban ültem egy csomó sznobbal
A két zenész érdekes módon úgy jött le sokaknak, hogy a Faith No More énekese és még valaki fellép a színházban, ó, gyerünk. A színház előtt mintha rock-koncertre gyülekeztek volna a nosztalgiázni vágyók, na, ők olyat kaptak, hogy leszakadt a fejük A két említett (amerikai és osztrák) úriember ugyanis kísérleti elektronikus zenét játszik, azaz úgy kellett volna érteni a plakátot, hogy Fennesz és valaki, az alapot ugyanis az ő stílusa adta meg. Fenneszt egyszer a Trafó Bár Tangóban láttam, (a koncertje előtt ott ült egy asztalnál és Soproni Ászokat kortyolgatott,) Pattont most láttam először. Patton nem énekelt egy keveset se, illetve igen, de az teljesen szét volt torzítva, emberi hangoknak nyoma se volt. Fennesz meg a szokásos módon meredt az Apple laptopjára, és néha a gitárját piszkálta…
Szóval zaj volt, nagy zaj, de remek volt. A Volksbühne az egy rendes méretű színház, tökéletes akusztikával, kényelmes székekkel, minden megvolt, ami kellett. A rajongók meg olyan számban hagyták el a termet, amilyet még azon az indonéz művészfilmen se láttam, ami életem egyetlen olyan filmje volt, amiről én is kijöttem… Hát, a tanulság az, hogy nézzenek utána, hogy mire vesznek jegyet - Mike Patton neve az elmúlt tíz évben kb egyet jelent a zenei határokon való kísérletezésekkel. Amint kiadója szlogenje is mondja: Making people sick since 1999. A fehér pólós Patton, gitáron kísér Fennesz. A video egy hete készült, de ha lesz esetleg a mairól, akkor kicserélem. (A hangminőség tökéletes, igen, ez ilyen volt élőben is…
ez a videó még meleg, ma rakták fel a youtube-ra. manu chao új lemeze pedig már a kanyarban. lehet örülni
másrészről nem véletlenül raktam fel…kicsit el vagyok szomorodva, főleg ami a G8 kapcsán zajlik odafent. nem örülök. nem jó. sem a tüntetők nem lehetnek elégedettek, mert kezd elromlani a jó hangulat, a mai tüntetést is megállította a rendőrség, aztán egy hosszú és izgatott várakozás után rövidített útvonalon kellett véget vessenek neki, és kedves angela merkel is egyre szomorúbb, mert se a tüntetőkkel nem tudja magát megértetni, se a szívügyének tekintett klímavédelemmel nem áll jól. egyesek ugyanis nem hajlandók bizonyos mondatokat aláírni. egyesek. bush. putyin. this world go crazy.
