Archive for the 'kult' Category

kiss me, Kindle

Hát itt van ez a forradalmi e-book olvasó, az Amazon által forgalmazott Kindle. Az Amazon online könyvesboltként kezdte, és odáig teljesen rendben van, hogy ő dobja piacra az olvasót, amivel közvetlenül lehet e-bookokat vásárolni tőlük. De van egy pár gond ezzel a cuccal.

Az első. Ez a Kindle nagyon gagyinak néz ki. Hogy az Apple ál-vezérigazgatóját idézzem: “Cool features – but let’s be honest: this thing looks like ass. I mean honestly what are they smoking up there at Amazon? Have you seen this thing? Sure, the feature set rocks — EVDO, Web browsing, read blogs, subscribe to newspapers, buy books over the air. But good God this thing is ugly. (…) Amazonians, remember this: people have to put these things in their homes! It’s called design. Have you heard of it?”

kindle

A második. Az apró részletek: a megvásárolt e-könvyekkel semmit nem csinálhatsz. Nem adhatod kölcsön, nem oszthatod meg senkivel. Odaadhatod az egész gépedet, ennyi. Plusz a kedves amazonnak jogában áll minden infót felhasználni a gépről: miket olvasol, mikre kerestél rá, miket jegyzeteltél az e-könyv margójára, mindent. Itt van egy link, néhány idézet az Amazon főnökétől, néhány idézet Orwelltől és néhány idézet a cucc felhasználási feltételei közül. Én elsőre kicsit lehidaltam, azóta csak remélem, hogy ez a marhaság villámgyorsan bebukik. Mondjuk 400 dollárért egy ilyen nyolcvanas évek-feelinget megvenni, amivel önmagában semmit nem lehet csinálni, szerintem menni fog a kudarc. (bónusz apró részlet: aszondják blogokra lehet subscribe-olni vele. aha, 250 általuk kiválasztott blogra, és persze pénzért. ez olyan gagyi, hogy jobb lett volna, ha kihagyják)

update: hát, most már tényleg csak röhögök rajta. képzeljétek, ez a szar még pdf-eket se tud olvasni. ezzel egy dolgot lehet csinálni, az amazonról e-könyveket venni valami átkozott saját/korlátozott formátumban, és csak azokat lehet olvasni vele. a főnökük meg azt nyilatkozza, hogy ez a legnagyobb dolog, amit a cégük valaha kitalált. hát, oké.

Reklámok

Schmerz

Fájdalom. A Hamburger Bahnhof aktuális nagykiállítása. A múzeum kortárs művészeti múzeumként funkcionál, a kiállítás viszont túlmutat a kortárs művészet határain. A fájdalmat tudományosan, kult-antro szemszögből és a művészet felől egyszerre közelíti meg, egyaránt vannak eredeti Dürer-metszetek, Krisztus a kereszten, különböző évszázadokból, de vannak orvosi eszközök, formalinban úszó testrészek, és kortárs képzőművészek alkotásai valamint egyéb installációk. Az tetszett benne, hogy megmutatta, a kortárs múzeumok mennyire elszakadtak a valóságtól, mennyire szemellenzősen gondolkodnak, amikor azt hirdetik, hogy lépjünk át határokat. Ez a kiállítás egy remek ellenpéldája volt mindennek. A fájdalmat sokkal jobban lehet ezekből a különféle irányokból egyszerre megközelíteni. A nyugati gondolkodásban központi szerepe van: a kereszténységben a hit egyik központi eleme, Krisztus szenvedése, Mária hét fájdalma, a mártírok, az aszkézis, ésatöbbi… És az orvostudománynak is van mit mondania a témáról. Nem is tudtam például, hogy anno mekkora viták voltak az érzéstelenítések kapcsán, mondván, hogy az ember arra született, hogy fájdalmakat érezzen, és ezt nem etikus kikerülni. Másrészt nem etikus az se, hogy az érzéstelenített ember elveszti emberi méltóságát, és az orvossal való elképesztően intim viszonyát is.

painA rengeteg hegyes, recés, éles, és egyszerűen hatalmasan nagy orvosi eszköz látványa nekem mondjuk a legtökéletesebb képe volt a fájdalomnak, valahogy a művészek ebben lemaradtak. Egy Szent Sebestyén persze ma már nem jelent semmit, de egy Francis Bacon se tudja a késeket utolérni. Egyedül Schwarzkogler jöhet ugye szóba, aki vagy levágta vagy nem, nem is tudom…:)

És érdekesek voltak az installációk, például az a terem, ahová csak előzetes felkészítés után engedtek be, bent hatalmas szél fújt, gépek dübörögtek, vaslemezek mozogtak, és a szűk térben kifejezetten zavarbaejtő élmény volt. Vagy a Painstation nevű játékgép, amivel nem játszottam, mert nem volt kedvem égési sérüléseket szerezni minden elvesztett menet után…

Mondjuk számomra világos, hogy kevés olyan téma van, amit hasonlóképpen sokoldalúan lehetne bemutatni, de mindenesetre azt jól példázta, hogy a kortárs múzeumban nem csak műalkotások kaphatnak helyet. Valamint ismét ékes bizonyítékát láttam annak, hogy a kortárs műalkotások egyre kevésbé hoznak lázba. Szerdán elmehetnék az ötévente megrendezésre kerülő kortárs művészeti összejövetelre, a kasseli Documentára. Nem megyek el.

the international noise conspiracy

Mike Patton és Christian Fennesz közös koncertje a berlini Volksbühnén, ma este. Ez lett a program, a politikai radikalizmus helyett az esztétikai radikalizmust választottam, nem először és nem utoljára (azaz nem mentem el Rostockba, hanem egy berlini színházban ültem egy csomó sznobbal:)
A két zenész érdekes módon úgy jött le sokaknak, hogy a Faith No More énekese és még valaki fellép a színházban, ó, gyerünk. A színház előtt mintha rock-koncertre gyülekeztek volna a nosztalgiázni vágyók, na, ők olyat kaptak, hogy leszakadt a fejük:) A két említett (amerikai és osztrák) úriember ugyanis kísérleti elektronikus zenét játszik, azaz úgy kellett volna érteni a plakátot, hogy Fennesz és valaki, az alapot ugyanis az ő stílusa adta meg. Fenneszt egyszer a Trafó Bár Tangóban láttam, (a koncertje előtt ott ült egy asztalnál és Soproni Ászokat kortyolgatott,) Pattont most láttam először. Patton nem énekelt egy keveset se, illetve igen, de az teljesen szét volt torzítva, emberi hangoknak nyoma se volt. Fennesz meg a szokásos módon meredt az Apple laptopjára, és néha a gitárját piszkálta…
Szóval zaj volt, nagy zaj, de remek volt. A Volksbühne az egy rendes méretű színház, tökéletes akusztikával, kényelmes székekkel, minden megvolt, ami kellett. A rajongók meg olyan számban hagyták el a termet, amilyet még azon az indonéz művészfilmen se láttam, ami életem egyetlen olyan filmje volt, amiről én is kijöttem… Hát, a tanulság az, hogy nézzenek utána, hogy mire vesznek jegyet – Mike Patton neve az elmúlt tíz évben kb egyet jelent a zenei határokon való kísérletezésekkel. Amint kiadója szlogenje is mondja: Making people sick since 1999. A fehér pólós Patton, gitáron kísér Fennesz. A video egy hete készült, de ha lesz esetleg a mairól, akkor kicserélem. (A hangminőség tökéletes, igen, ez ilyen volt élőben is…:)

Nintendocore

A zenészek mindig emlegetik, hogy nekik már anyukájuk nyolcéves korukban hegedűt adott a kezükbe, a nagymama egész nap népdalokat énekelt a konyhában, vagy a papa hatalmas jazz-gyűjteményén nőttek fel.
De mi lesz azokkal a szerencsétlen amerikai srácokkal, akik zenei sivárságban nőnek fel, nyolcéves korukban egyetlen barátjuk a Nintendojuk, a maga 8-bites lenyűgöző zenei változatosságával? Hát, ezek a srácok halmozottan hátrányos helyzetből indulnak, ezért alapítanak rockzenekart, hogy a frusztrációiknak teret engedjenek, meg hogy történjen az életükben valami, de zenei inspirációért csak a Nintendójukat tudják elővenni.
És íme. Megszületik a Nintendocore. Egy kis metal, egy kis hardcore, egy kis Nintendo.

A klip is zseniális, egyszerűen zseniális…

7 nap

Szerdán megnéztem az új David Lynch-filmet. Háromórás ámokfutás, a dramaturgia legelszántabb ellenfelétől. De ha az ember elég fáradt hozzá, akkor kifejezetten élvezhető. Jeremy Irons pedig nagyon mókás benne.

Csütörtökön otthon voltam, és bizarr zenekarok klipjeit nézegettem…készültem a hétvégi műsorra…

Péntek. Minimál-techno egy minimál-bárban. Életemben először söröztem a bárpultnál. Emlékezetes este volt:)

Szombat. Russendisko. A híres orosz emigráns, Vlagyimir Kaminer találmánya. Berlinben imádják, mű-orosz feeling, szocialista nosztalgia, Mulatschag, ahogy az oroszok csinálják. A tömeg csak ugrál és ugrál és ugrál, és az egész valami hihetetlenül vicces érzés és látvány. (kb ilyen zenére) Kifejezetten remek szórakozás, bár jól kell bírni az izzadt testek közelségét, akik minden percben rád esnek.

Vasárnap. The Tiger Lillies. (video) Egy híres angol trió, a Berliner Ensemble-ban, ahol Brecht is dolgozott. A zenekar egyébként is közel áll Brechthez, és a harmincas évek berlini kabaréihoz, mindezt egy groteszk színpadi előadásmódba csomagolva, fantasztikus zenével. Az énekes egy kasztrált bohócra hasonlít leginkább, a szövegek egytől-egyig tele fekete humorral. A plafonról aranyozott csillárok lógnak, a dobos lábdobjába dugott gumicsirke minden ütemre rándul egyet.

Hétfő. Turbonegro. “From the ashes of this golden age of confusion, the denim recruits came to be known as the apocalypse dudes.” (video) Norvégia legkultikusabb rockzenekara, Happy Tom és barátai. Roppant eredeti figurák, matróznak, kertésznek, rendőrnek, katonának vagy csak talpig farmerba öltözve, gyakran meleg beütésű szövegekkel, bár állításuk szerint csak a férfi-barátság szépsége foglalkoztatja őket. A belinkelt videó arról szól, hogy a billenytűs srác oslói pizzériájában nagyon finom a pizza. Ezzel a mély tartalmú számmal kezdtek négy év kihagyás után, miután sajnálatos módon ’98-ban egy milánói pszichiátriai klinikán, ahová az énekest a koncertről beszállították, úgy döntöttek, egy időre leállnak. A rajongókat Turbojugendnek hívják, mindegyik egyenfarmerdzsekiben, amit a zenekar kérésére nem mosnak soha. Sose gondoltam volna, hogy ennyi izzadt farmerdzseki között is jól érzem magam, de egy évben egyszer ez is kell.

Kedd. Red Sparowes. Ambient metal Amerikából (na jó, van aki poszt-rocknak hívja…). Lemezen kicsit unalmas, mert szegényeknek nincs énekesük, amit egyébként én jogosnak tartok, mert tényleg olyan dolgok vannak a zenében, amit énekkel csak elrontani lehet, de attól még unalmas. De a koncerten viszont egy fantasztikus vetítéssel kárpótolnak mindenért. (video) Nem annyira elborultak, mint a Neurosis, mert a vetítés fenséges (a szó esztétikai értelmében, tehát spirituális élményt nyújt, nem úgy, mint ahogy egy csokifagyi lenne fenséges) és csak picit nyomasztó. A zenekar aköré a gondolat köré épül, hogy az emberiség milyen öntelt és beképzelt módon cselekszik, mintha ura lehetne a sorsának és a természetnek. A zenekar arról a kínai éhínségről kapta a nevét, amit az okozott, hogy a politikusok kiirtatták az összes verebet, mondván hogy miattuk kevesebb a termés, az emiatt bekövetkező sáskajárás viszont milliók halálát okozta. Szép élmény volt ez is, kicsit befelé fordulós, de emellett elgondolkodtató is.

Ha azt nézem, hogy miért emlékezetes számomra a hét, akkor egy Red Sparowes idézetet raknék ide, de mivel nekik nincsenek szövegeik, inkább csöndben maradok.

the Black Goddess rises

Ma este van Walpurgisnacht. Ez egy pogány eredetű ünnep, egyszerre tavaszünnep, termékenységünnep, és boszorkányünnep is. A boszorkányünnep jellegét az adja, hogy a keresztény egyház megbélyegezte a pogány ünnepet, a keresztény-népies hagyomány szerint ezen az éjen van a legnagyobb boszorkányszombat (ma éppen hétfőn), amikor a boszorkányok találkozóján, a fekete misén az Ördögöt imádják, aki aztán meg is jelenik, macska képében vagy teljes valójában, és nagy muri következik.

Walpurgisnacht

Ez az ünnep főleg a németeknél és a skandinávoknál elterjedt, tulajdonképpen olyan, mint egy európai Halloween, csak a boszorkányosdit a Tavaszünneppel kötik össze. Sok éneklés, sok ivás, sok bulizás, főleg, hogy holnap, május elsején nem kell dolgozni. Sokszor tüzeket raknak, és fából készült boszorkányokat égetnek rajta – vagy éppen nem égetnek semmit, de elvileg ez elűzi a rossz szellemeket.

Berlinben ez azért érdekes, mert az egész alaposan összefolyik május elsejével, amiről holnap írok, és ami az egész év legmozgalmasabb napjának ígérkezik. Majd holnap kifejtem, miről is van szó, a lényeg annyi, hogy tele van a város rendőrökkel, a tűzgyújtástól irtóznak, főleg mert holnap kukákat és autókat kell majd eloltaniuk.

A mai este már sok helyen úgynevezett warm-up partykat tartanak, ami ugye igen szarkasztikusan utal a holnapi nap várható történéseire. Mindjárt telihold, itt a tavasz, a városban fokozódik a hangulat, és most először valami feszültséget is éreztem az utcán, talán csak a hihetetlenül sok rendőrautó miatt.

A képet egy berlini művésznő, Karin Dickel-Jonasch vágta ki ollóval papírból. Az alábbi sorokat meg én raktam össze, önkényesen, egy valemelyest anarchista és egy másik, valamelyest okkultista dalszövegből, asszem jól érzékelteti, hogy mik csúsznak itt össze Berlinben ma éjjel.

The homeless will sleep warm tonight
The starving will be fed tonight
The castout come back to haunt tonight
The havenots will get theirs tonight
The hopeless will have hope tonight, the worthless will have worth tonight
The weary will rest well tonight, the Holy sleep in Hell tonight
The first will be the last tonight, the last will be the first tonight
The mighty are brought low tonight
The Black Goddess rises, tonight

Pizzicato

Bodó Viktor. Színész, filmrendező, színházi rendező. A “Ledarálnakeltűntem” című Kafka/Per átiratával bejárta Európát, és valakinek annyira megtetszett, hogy meghívta a berlini Deutsches Theaterbe rendezni. Felkérték, hogy csinálja meg a Szentivánéji álmot. Elkezdte, nem ment. Nem tetszett neki a darab, nem érzett rá igazán. Mondták neki, jól van, jól van, még van két hónap a premierig, hát írjanak gyorsan egy darabot. Elkezdtek improvizálni, minden színésznek kialakult egy karaktere, írtak néhány átkötő szöveget, így készült el a Pizzicato. A színészek között magyarok is vannak, Gryllus Dorka, aki itt él egy ideje, valamint Tilo Werner, aki német létére a Krétakörben játszik, és Láng Annamari, szintén Krétakör.

A történet a következő. Van egy Gábor nevű, magas szőke fiú, aki Németországba érkezik, lakást bérel, de a lakásban sok furcsa emberrel találkozik. Az alapszituációt hasonlónak érzem a magaméhoz, valami furcsa oknál fogva, de a darab innentől kezdve teljesen kész lesz, ezer apró motívum, az őrület legkülönböző fokozatai egy őrült tempójú előadásban. Improvizációk, amiket semmi nem köt össze, teljesen szürreális, teljesen groteszk, és nagyon-nagyon vicces.

Néhány dolog, csak hogy el lehessen képzelni, miről van szó. Forgószínpad. Színészek testszínű ruhában vonaglanak. Dorka 4 gyereket szül. Egy óriás kiwimadár a saját beleiben turkál. Zenekarok jönnek-mennek, Tilo a dobszerkót veri, Annamari basszusgitáron. Kórusok. Rendőrök jönnek, és kihallgatnak egy szamárfejű embert. Munkások angolul próbálnak se füle-se farka történeteket elmesélni egymásnak, de nem értik egymást. Egy nő megszakítja a darabot, mondván nem zavar sokáig, most mindjárt öngyilkos lesz. Elsőre nem sikerül. Kinyomja a szemeit, fejjel rohan a falnak. Tilo a saját hasonmásával találkozik. Orvosok operálják Gábort, a gyomrában találnak egy fantasztikus színházi darabot, ami mindent meg fog változtatni. Őrült tengeri jelenet, hullámok csapkodnak, jön egy nagy polip, de a többiek lezavarják a színpadról. Dorka és Annamari magyarul anyázzák egymást. A végén a társulat közös dobolásba kezd, majd az öngyilkos-nő leveti magát az emeletről, és meghal. De volt a darabban betonkeverő is. Állítólag volt disznó és ló is, de azokat végül kihagyták.

Szóval amolyan igazi agymenés, de mégis nagyon szórakoztató, főleg a tempója miatt…

Még korábban megismertem egy magyar lányt, aki hospitánsként dolgozott a rendező mellett, ő mesélt sokat a darabról és a mögötte lévő sztorikról, és a Tilo üres lakásában is lakott egy ideig. Szóval zajlik az élet itt Berlinben.


Legújabb képek

Linkek - del.icio.us